Azt mondják, a kritika szükséges, mert építő és előremutató, fejleszti az íráskészséget, segít eligazodni, és fontos, hogy az író visszajelzéseket kapjon. Aki nem bírja a kritikát, ne írogasson, de ha mindenképpen írogatni akar, hát viselje a következményeit is.

Régebben rövid ideig moderátorként tevékenykedtem egy oldalon. Látszatra laza munkám volt, tiszta „hepi” az egész, naphosszat csak olvastam, és moderáltam. Egy csomó ember életébe beleláttam, ismertem a vágyaikat, szokásaikat, többet tudtam a legtöbbjükről, mint bárki más. Időnként csodálkoztam kicsit, szörnyülködtem is, de a legtöbbször nevettem. Aztán szégyellni kezdtem magam, elgondolkodtam, és rájöttem, milyen szerencsés vagyok.

Szerencsés, mert egészségesen, békében születtem, van fedél a fejem felett, van ennivalóm, vannak akik szeretnek, és akiket szerethetek. Eldönthetem, hogy mit akarok tenni, és azt is, hogy mikor teszem meg, megteszem-e egyáltalán. Gondolkodhatok mások életén, még bírálhatom is őket semmit sem tudva az életükről, vágyaikról, az okokról, ami miatt valamit megtesznek, vagy nem tesznek meg. Örülhetek, mert elég idős vagyok ahhoz, hogy tapasztalataim legyenek. Ezeket felhasználhatom arra, hogy megfontoltabban, bölcsebben éljem az életem, és különbséget tudjak tenni fontos, és kevésbé fontos dolgok között. És elég idős ahhoz is, hogy egy vállrándítással elintézzem azokat a problémákat, amik valójában nem is azok…

…csak fiatalabb korban annak látszanak.

Az oldalra regisztrálók egy része (természetesen itt is tisztelet a kivételnek), hogy finoman fogalmazzak, nem üti meg a mércét az íráskészséget tekintve. Vannak olyanok (sajnos egyre többen), akiknek a bemutatkozó szövege gyakorlatilag olvashatatlan és értelmezhetetlen. Arra képtelenek, hogy megfogalmazzák, kik ők, és mit szeretnének, a helyesírásról pedig ne is beszéljünk, mert számukra nem létezik.

Elgondolkodtató, amikor a szokásaikról, példaképeikről próbálnak írni. Most nem akarok társadalomtudományi fejtegetésekbe bonyolódni, tudjuk, milyen romboló a hatása a „reality show”, „kibeszélőshow” és egyéb „celebekkel” és „egyszerű emberekkel” készült műsoroknak, milyen értékvesztés zajlik a világban, és egyáltalán milyen furcsa és rémisztő irányba halad a világ.

Abban a korban, ahol egy oldalon valaki képes leírni, hogy diplomás, de nem ismeri a különbséget a kis és nagy betűk között. Minden szavában legalább nyolc hibát vét, olvasási és szövegértési gondjai vannak (a saját írását sem olvasta vissza, mert akkor észreveszi a hibákat, és javítja, vagy nem). Képtelen értelmezni a moderátor levelét, egyáltalán az egész alkalmazást, amibe belépett, és használni akarja, és ahol a saját nemére vonatkozó kérdést is rosszul tölti ki…

…nos, abban a korban úgy vélem, igazán tiszteletreméltó az a törekvés, hogy valaki novellát vagy regényt akar írni.

Tiszteletreméltó, hogy gondolkodik, gondolatait megpróbálja szavakba foglalni, hogy létre akar hozni egy történetet, a saját képzeletét életre kelteni.

Azt gondolom, nem vagyunk egyformák, és senkinek sincs joga a másikat bírálni, sőt ítélkezni felette. Mert nem tudhatjuk, hogy az a másik honnan indult, hova akar eljutni, és ezért mi mindent hajlandó/képes megtenni, egyáltalán mire van lehetősége.

Kényelmesebb lehuppanni a tv elé egy tál pattogatott kukoricával, csipsszel, sörrel és bámulni kifelé a fejünkből bambán, vagy ücsörögni a számítógép előtt, esetleg az okostelcsin játszani naphosszat. Egyszerűbb ábrándozni a jobb életről, de semmit sem tenni érte. Irigyelni másokat az elért eredményeikért, de utána csinálni már smafu. Ítélkezni mások fölött, megmondani a tutit, osztani az észt anélkül, hogy egy percre megállnánk, és elgondolkodnánk, hogyan segíthetnénk azoknak, akik le vannak maradva tőlünk. Mert mi erősebbek, kitartóbbak vagyunk, szerencsésebbnek, okosabbnak, jobb körülmények közé születtünk. Egyszerűbb megmondani, hogy mi hogyan csináltuk volna jobban, és miért szar az egész úgy, ahogy van.

Nem tudhatom, hogy az a másik, hogyan éli az életét, hogyan gondolkodik a világról, egyáltalán mit érzékel belőle. Mik a késztetései, vágyai, mennyire fáj neki, ha fel kell állnia a foteljából, és tenni végre valamit önmagáért. Csak azt tudom róla, hogy írt valamit, amiről ő úgy gondolta, jó és értékes, és amiről én úgy vélem, hogy nem az.

Azért vélem úgy, mert nekem esetleg nagyobb a tapasztalatom, mert többet olvastam és írtam. Esetleg olyan a környezetem, családi hátterem, indíttatásom, génjeim, amik megkönnyítik a tapasztalást, tanulást, fejlődést.

Hogy elkövetek-e hibákat?

Persze hogy elkövetek, minden nap csinálok valami hülyeséget, ami miatt szégyenkezem, vagy kiröhögöm magam, esetleg más röhög ki engem. Nem ez a fontos, hanem az, hogy észrevegyük a hibáinkat, és próbáljunk meg javítani rajtuk.

Ha másoktól kapjuk a figyelmeztetést, gondolkodjunk el rajta, mert nem tudhatjuk, hogy ő milyen szinten áll a tapasztalásban, és akár még segíthet is nekünk. De ész nélkül se fogadjunk el bármit, mert azt sem tudhatjuk, hogy annak a másiknak mik a céljai, motivációja, háttere és persze a tapasztalata.

Hogy ez túl bonyolult?

Talán az, de van rá megoldás.

Figyelj, és gondolkodj!

Mielőtt készpénznek veszed a kritikát, vagy megsértődsz rajta, értelmezd.

Te pedig, aki kritizálsz, mielőtt leírod, ami a zsigereidből jön, adj hálát azért, amiért azon a szinten állsz, ahol már képes vagy kritizálni.