Kezdő írók – Az íróvá válásról

A ritka kivételtől eltekintve a kezdő írók azt gondolják, egyedülálló tehetséggel bírnak, ők lesznek azok, akiket váratlanul felfedeznek, és pillanatok alatt híres és nagy jelentőséggel bíró író lesz belőlük. Hatalmas rajongótábort és hatalmas vagyont gyűjtenek, noha tudjuk jól, a kettő egyáltalán nem függ össze, nem is következik egyik a másikból.

A kezdő írók még nem, vagy csak alig vannak tisztában azzal (mivel nincs rálátásuk és tapasztalatuk), hogy az íróvá válás egy soha véget nem érő folyamat, melynek lehetnek mérföldkövei, különböző állomásai, de igazából sosem tudhatja senki, mikortól mondhatja magáról, hogy ha eddig még nem is, a következő másodperctől már írónak számít. Itt most nem azokra az egykötetes (epub szerzői kiadásban) szerzőkre gondolok, akik a különböző internetes közösségi oldalakon előszeretettel nevezik magukat írónak – mindenki azt gondol magáról, amit akar –, hanem azokra az írogató emberekre, akiknek számos nyomtatott és elektronikus regényük és novellájuk megjelent már, évek vagy évtizedek óta mívelik az írásmesterséget, mégsem biztosak benne, hogy joggal nevezhetik-e magukat írónak.

Akkor?

Természetesen ezek az íróemberek nagy rutinnal és még nagyobb (élet)tapasztalattal bírnak, a memóriájuk is (többnyire) rendben van, így képesek visszaemlékezni azokra a kezdeti kudarcokra és benyomásokra, amik az íróvá válás első lépéseikor érték őket, és a törekvésekre, amik ha csak egyetlen apró lépéssel is, de továbblendítették őket a megkezdett úton. Emlékeznek arra, mit, mikor, hogyan rontottak el, és arra is, hogy miként sikerült mindezt jóvá tenniük, legyőzniük, átlépni felette, elfelejteni… ahogy tetszik. Most hagyjuk azokat az embereket, akik kezdeti lelkesedését az első zsigeri gyűlölettől vezérelt gyomorszájas ütésként ható kritika végérvényesen eltántorított az írástól. Az ő bajuk valójában nem a kritikával volt, hanem saját magukkal (önértékelési zavar, befolyásolhatóság, kisebbrendűségi érzés, megfelelni akarás).

Az íróvá válás mérföldkövei jó esetben szépen sorban, egymás után következnek a képzeletbeli úton – befurakodhat a kiszámíthatatlan szerencse is –, de a kezdet többnyire zavaros, bizonytalan és reményvesztett. Nincs olyan társ, mentor vagy támogató, aki pontosan a megfelelő időben megmondaná, hogy mit, mikor, hogyan rontott el a kezdő, és hogyan javíthatja ki, rosszabb esetben vannak ilyenek, de a kezdő rájuk sem hederít, mert ő mindent sokkal jobban tud náluk. Azt, hogy hogyan kell jól írni, végképp. Az előbbieknek segítséget tudunk nyújtani, az utóbbiakat menet közben ki fogja ejteni a hatalmasra duzzadt egójuk.

Egyesek szerint csak kétféle kezdő író létezik: tehetséges és tehetségtelen. Mi azt mondjuk, sokkal többféle ismertetőjegyük van. Alapértelmezetten természetesen ott van a képezhető és a képezhetetlen, de ezeken belül még számos jellemvonást megkülönböztethetünk.

És hogy egy kis humort is belekeverjünk a vérkomoly fejtegetésünkbe, lássuk az írótípusokat!

A lelkes naiv

Optimista, nyitott, fogékony, szorgalmas, meg van győződve róla, hogy mindenki épp olyan kedves és jóindulatú, mint ő. A kritikákat (a zsigerieket is) szépen megköszöni, ígéri, hogy megfogadja, és hálás, amiért foglalkoztak a művével. Egy meghatározott pontig hajlandó bárminemű javításra, de a lelke mélyén (még magának sem ismeri be) bántja az elutasítás. Bármikor hajlandó a bétázásra, könnyedén megdicsér másokat, és reménykedik, hogy egyszer ő is képes lehet hasonló „dicsőségre”. Sokszor hosszú évekig vagy évtizedeik áll ugyanazon a szinten, és végül megelégszik néhány sikermorzsával.

A lelkes elszánt

Optimista, határozott, pontos elképzelésekkel és célokkal rendelkezik. Sokat olvas, közben jegyzetel, igyekszik ellesni a „nagy írók” trükkjeit. Példaképei többnyire nehéz sorsú írók és költők, akik kanyargós, de végül eredményes pályát futottak be. Könnyen barátkozik, gyakran vesz rész különböző rendezvényeken, ahol ismerősöket, támogatókat gyűjthet. Általában jó íráskészséggel rendelkezik, de tehetségét rendre elherdálja. Hosszú ideig képes a kitartó munkára, de a kelleténél nagyobb egója sokszor meghiúsítja céljai elérésében.

A higgadt elszánt

Fát lehetne hasogatni a hátán, semmiféle kritika nem zökkenti ki, el sem olvassa őket. Meg van győződve a saját tehetségéről, de a kétely egy aprócska szikrája azért naponta meg-megbirizgálja sérülékeny öntudatát, ezért folyamatosan önigazolást keres. Sokat és jókat ír, de nem tud mit kezdeni az irományaival, mert a látszat ellenére nincs konkrét célja, többnyire döntésképtelen. Keresi a megoldást, és az előrehaladásért sok mindenre hajlandó, akár még komoly tanulmányokba is belekezdhet, ám az idő előrehaladtával végül legyőzi a kilátástalanság és értelmetlenség érzése.

A higgadt törekvő

Részletesen kidolgozott terve van, pontosan tudja, honnan indult és hova akar elérni. Tisztában van a tehetségével (vagy a tehetségtelenségével), de hajlandó a többletmunkára, folyamatosan tanul, figyel. Általában megveti a többi kezdőt, kevés kapcsolata van velük, magányos farkas. Elismeri mások tehetségét, de ritkán dicsér. Tudja, hogy a siker előfeltétele (többnyire) a kemény munka. Csak akkor hajlandó a javításra, ha megérti a hibái lényegét, egyébként foggal-körömmel ragaszkodik elképzeléseihez. Idővel jó író válhat belőle, de csak akkor, ha alázattal aláveti magát az írásnak, és nem akarja legyőzni a „versenytársait”.

A mániás depressziós

Általában rendkívül tehetséges ember, nem csak az írás terén, hanem más művészeti ágakban is jeleskedik. Természeténél és jelleménél fogva zaklatott, periodikus szakaszokat él meg, kiszámíthatatlanul váltakozik életében a mániás és a depresszív időszak. Időnként emberfeletti munkára képes (akár napi 50-60 ezer leütést is lepötyög a billentyűzeten), máskor magába fordul, megcsömörlik az írástól és a világtól cuzammen. Képtelen a kiegyensúlyozott életritmusra, a világot alkoholizálással, dohányzással – horribile dictu – drogokkal igyekszik elviselhetővé tenni. Általában pályája elején fut be, nagy lángolás után hosszú ideig csak parázslik. A fellobbantó szikra végül sajnos késve, vagy egyáltalán nem éri el.

A mániás törtető

Pontosan tudja, mit, mikor, hogyan és ki által érhet el. Részletes, napra lebontott projekttel rendelkezik, ennek megfelelően képezi magát. Egója hatalmas, mindenki felett állónak képzeli magát. Rendszeresen hirdeti egyediségét, különállóságát, és dühös, amiért senki sem érti az ő művészetét. Valódi tanulásra, fejlődésre azonban képtelen. Szeret kétes dicsőségekben fürödni, írónak hívatja magát, miközben lebecsüli a többiek eredményeit. Ritkán rendelkezik valódi tehetséggel. Amennyiben időben fejbe kólintja valaki, és visszarántja a földre, a tehetségesebbjéből jó író válhat.

A hektikus

Érzelmi kitörések jellemzik. Két véglet között mozog. Az írásait az egyik percben az egekig magasztalja, a másikban minden előzmény nélkül törli, vagy széttépi, átmenet nincs. Nincsenek hosszútávú céljai, gyakoriak a szélsőséges megnyilvánulások. Képes a kritikusait a mennybe emelni, majd a másik pillanatban a földbe döngölni. Sosem lesz belőle igazi író, mert képtelen túllépni a saját világán.

A szerencsefia

Rendszeresen bejön neki az élet. Mindig jókor van jó helyen, a megfelelő emberekkel tart megfelelő kapcsolatot. Ő a tipikus „mi kutyánk kölyke”. A „nagyok” rendre beveszik a buliba, időben értesül a megjelenésekről, és a bekerülés érdekében hajlandó a javításra. Hajlékony, simulékony a jó értelemben (aki nem hajlik, törik). Többnyire tehetséges, de a cél homályos, az odavezető útban igazából nem hisz. „Munkássága” csak addig tart, amíg benne van a brancsban. Ha időben észbe kap, nagyon jó író válhat belőle.

Természetesen ezek a definíciók csak a tapasztalat szülte viccesnek szánt megfogalmazások, az embereket nem lehet beskatulyázni. Mindenkit más vezérel, mindenkinek más a célja, és más eszközt választ az eléréséhez.

Egy dolog azonban biztos: manapság túl sok ember ír, túl sokan szeretnének írók lenni, és lássuk be, a legnagyobb részüknek nem fog sikerülni.

Ha tíz emberből nyolc ír, és csak kettő olvas, vajon kinek ír az a nyolc?