Nem vagy abszolút kezdő – „Az élet szép… Tenéked magyarázzam?”

Induljunk ki abból, hogy nem vagy abszolút kezdő, tehát szörfölgettél már annyit a világhálón, hogy legyen némi fogalmad az írásról. Találhattál számtalan oldalt, ahol tanácsokat osztogatnak, beépülhettél írói közösségekbe, esetleg indulhattál pályázatokon, és magadba szívhattál annyi tudást, amivel talán a William Patersonon oktathatnál kreatív írást. Tehát minden fontos tudás a buksidban van, mégsem tudsz összehozni egy épkézláb regényt, és fogalmad sincs, hogy miért. Én nem foglak azzal untatni, hogy százegyedikként elmagyarázzam a regényírás fogásait, és megpróbáljam megértetni veled, hogy a stílusod érdektelen, a nézőpontod zavaros, a cselekményvezetésed unalmas, nem rendelkezel dramaturgiai és/vagy logikai ívvel, a szereplőid a ködbe vesznek, és annyi bennük az élet és a dinamika, mint egy darab megszáradt sajtban. Mindezt nem fogom elmagyarázni neked, mert ezek megtanulható fogások, bárhol felszedegetheted a megfelelő infókat, ha eléggé figyelmes és kitartó vagy.

Én azt mesélem el, hogy személy szerint NEKED miért nem megy.

A siker fejben dől el.

Mármint az olvasó fejében. Ezért próbálj meg az olvasó fejével gondolkodni. Ja, hogy nem tudod, hogy ő mit gondol? Miért, te nem olvasó voltál, mielőtt író akartál lenni?! Te mire gondoltál akkor?

Nem azt mondom, hogy kezdd el lekoppintani a befutott írók műveit, mert egyrészt úgysem tudnád, másrészt nem lenne fair, sőt ha rosszul csinálod, a nyakadba vehetsz egy bazi nagy plágiumpert is. De annyit azért megtudhatsz, ha kinyitod a szemed, hogy az olvasók milyen műveket szeretnek leginkább olvasni. Ehhez el sem kell menned a könyvesboltba, elég, ha szétnézel a neten, máris láthatod, hogy nem szépirodalmat. Ezzel most nem azt akarom mondani, hogy a szépirodalom nem hasznos, és nem szórakoztató, de az biztos, hogy nem populáris. És ha elhagyod a populáris kifejezés pejoratív értelmezését, máris megkapod a szórakoztató irodalmat, avagy a népszerű irodalmat, amit úgy vesznek, mint a cukrot.

Hogy miért?

Mert az idő drága, a világ felgyorsult, senkinek sincs ideje semmire, gondolkodni végképp nincs. Az olvasók többségének (tényleg nem szeretnék senkit sem sértegetni, akinek nem inge, ne vegye magára), nem a költői szépségű, magvas gondolatiságú, tökéletes irodalmi alkotások kellenek, hanem a vizualitás, a gyorsaság, az akció, a romantika, a szerelem, minden, ami az ő életükből hiányzik, de olvasás közben beleélhetik magukat a szereplők helyébe.

Nem azt mondom, hogy én egyetértek ezzel. Pontosabban fogalmazva, kifejezetten utálom azt a jelenséget, ami egyre kifejezettebbé kezd válni, de nem sokat tehetek ellene. Megszöksz, vagy megszoksz. És ha már megszoksz, tedd profi módon.

Döntsd el, hogy mi a célod az írással!

Fogalmad sincs, hogy miről írj?

Mondhatnám, hogy akkor hagyd a fenébe az egészet, mert ha nem tudod, hogy mit akarsz közölni a világgal, ha nincs véleményed, ha nem is sejted, hogy mások mit szeretnének, hamvába holt dolog a regényírás. A részedről.

Ahogy pár mondattal fentebb írtam, a koppintás csúnya dolog, ne tedd! De ihletet meríthetsz másoktól, legalább annyit, hogy felméred, mire harapnak az olvasók. Időnként valakinek elszalad a keze, és alkot valami hatalmasat, amitől egycsapásra híres író lesz, de nem biztos, hogy meg tudja ismételni, illetve nem biztos, hogy jó neki, ha megismétli.

Tehát döntsd el, hogy mit akarsz az írással elérni!

Légy őszinte (legalább) önmagadhoz, és valld be, hogy szeretnéd, ha a műveid sikeresek lennének és/vagy nagy rajongótáborod lenne, szeretnél sok pénzt keresni, ha idővel megfilmesítenék a műveid, ha díjakat kapnál értük, ha világhíres lennél… vagy csak egyszerűen szeretnéd osztani az észt. Esetleg tényleg valamiféle önkifejezésre használnád az írást, és okítanád a halandókat egy jobb világ reményében. Végezetül még az is elképzelhető, hogy simán csak a fiókodnak írsz.

Ha ez utóbbiról van szó, akár máris lekattanhatsz erről a blogról, hiszen ha senkinek sem akarod megmutatni a zsenidet, miért érdekelne bárki véleménye?

De ha az előbbiek valamelyike áll fenn, kezdj el gondolkodni, építsd fel a stratégiád, hogy felépíthesd a regényed is.

Ha már eljutottál oda, hogy megvan a célközönség, és nagyjából tudod, melyik kiadót fogod megkörnyékezni, kezdd el olvasni eme kiadó megjelentetett műveit, hogy lásd, mekkora lécet kell megugranod.

Ha már mindennel tisztában vagy, ötleted is akadt, el is kezdted írni a művet, javaslom, hogy senkinek se beszélj róla. Amíg nem készültél el vele (de tényleg a legeslegutolsó ponton, a harminc átolvasáson és tíz átíráson is túl), ne adj közre belőle részleteket. Ne tárd a haverok, bétázók, netes olvasók elé a terved, mert értelmetlen, felesleges és egész biztosan bukás. Írás közben ugyanis kialakult a koncepciód, ha hibásan is, de végigvezetted a cselekményt, befejezted a sztorit, megvan a mindenféle ív a művedben (szerinted), de ha engeded, hogy bárki hozzá nem értő szemezgessen belőle, mint kendermagos tyúk a kukoricából, elbizonytalanodsz, összezavarodsz, kapkodni kezdesz, átalakítasz, kotyvasztasz, pepecselsz, szöszmötölsz, és a végén mehet a kukába az egész.

Rajtad és a szerkesztődön kívül senkinek semmi köze a művedhez mindaddig, amíg végső formáját meg nem kapta. Mihelyt megkapta, átadhatod az olvasóknak. Onnantól az övék, és neked nem lesz közöd hozzá. Hiszed, vagy nem, ez így működik (nem vagy abszolút kezdő).

Tegyük fel, szépen betartod a szabályokat!

Elkészültél a művel (senkinek sem mutatod meg, legfeljebb egy szerkesztőnek), elküldted a kéziratot a kiadónak (vagy bejutottál vele, mint Ethan Hunt a Mission Impossible-ben a páncélterembe), elégedetten hátradőlsz, és várod a választ.

Mázlid van, felfigyeltek rád, felveszik veled a kapcsolatot, és elkezdik az egyezkedést. A kéziratot megkapja az első szerkesztő, aki megdolgozza, belejavít, áthúz és kitöröl, átalakít, finomít és átcsoportosít. Te pedig vagy hatalmasakat nyeldesve hagyod (megerőszakolták az édes gyermeked), vagy kikéred magadnak, és lelépsz a cuccal együtt. Ha hagyod, a végén kapsz egy kiadásra alkalmas művet, ami a te neved alatt jelenik meg, de igazából alig van közöd hozzá, viszont elképzelhető, hogy nagy siker lesz.

Ugye milyen jó, hogy senkinek sem mutattad meg? Most égne az orcád, és magyarázhatnád a bizonyítványod, mert akkora a különbség az eredeti és a megjelent között (nem vagy abszolút kezdő).

Így viszont – legyünk őszinték egymáshoz négyszemközt – te fogod learatni a szerkesztő zsenialitásának sikerét is (vagy nem, de ez egy másik történet).

Tudom én, hogy idealista vagy, mert ha nem lennél az, nem tartanál itt.

A regényírás egyik legfontosabb tanácsa, ami csak adható: ne vedd túl komolyan magad!

Cím – Heltai Jenő: A néma levente