Újabb olvasói értékelés a Kelepcéről

(…)

Odakint a telihold a fák fölé emelkedett, a falióra pedig fél tizenkettőt mutatott, amikor ledobta a ruháit, majd a szekrényéből előkereste a régi, fekete bőrnadrágját, a fekete garbóját, a fekete dzsekijét, és felöltözött. Felcsatolta a derékszíját, a derekához hátra beletűzte a Hildától kapott Sig Sauert, a dzseki egyik zsebébe betette a póttárat, a másikba az elemlámpát, a belső zsebébe a mobiltelefont, végül a fejére húzott egy fekete kötött sapkát, a kezére fekete bőrkesztyűt. A bakancsát a kezébe fogva egy percig fülelt az ajtónál, de mivel semmilyen neszt nem hallatszott odakintről, óvatosan lenyomta a kilincset, és kikukkantott. A folyosón egy lélek sem járt, csak a falak tövében elhelyezett kék éjszakai irányfények vibráltak szemfájdítóan. Halkan becsukta maga mögött az ajtót, és puha léptekkel elindult a folyosón. A zoknis lába semmilyen zajt nem csapott, a vastag szőnyeg minden neszt elnyelt. A lépcső tetején megállt, és ismét hallgatózott kicsit. Odalent a szalonban sötét volt, a konyhában is csak az éjszakai fény világított halványan, de ahhoz elég fényt adott, hogy látni lehessen a tárgyak körvonalait.

Még jól emlékezett, hogy melyik lépcsőfokra nem szabad lépnie, mert hangosan nyikorog, és melyik korlátdíszt nem szabad megérintenie, mert leesik. Arra is emlékezett, hogy a bejárati ajtót éjszakára mindig bezárják, a konyhai vészkijárat csak belülről nyitható, kívülről nem, de csak ritkán használják. Amikor tinédzser korában nyaranta a fogadóban dolgozott és lakott, sokszor kiszökött éjszaka, hogy bulizhasson a barátaival, és tizenöt év ide vagy oda, nagyon úgy fest, hogy itt semmi sem változott azóta. Folytatás…