Szerteágazó mellékszálak – Pókfonalak hálójában

Talán veled is megtörtént már, hogy képtelen voltál követni annak a gondolatmenetét, akivel beszélgettél. A vezérszálról folyton mellékszálra tért, onnan még szerteágazóbb pókfonalakra tévedt. Te pedig – mivel udvarias ember vagy – bólogattál, mosolyogtál, közben legszívesebben befejezted volna a beszélgetést. A beszélgetőtárs jobb esetben visszatalált az eredeti szálra, rosszabb esetben annyira összezavarodott, hogy saját magát is untatni kezdte. Nos, valahogy így jár az az olvasó is, aki szerteágazó mellékszálak tömkelegébe bonyolódott történetet olvas. Egy idő után elveszíti a türelmét, és félredobja a könyvet.

Te mindenképpen szeretnéd ezt elkerülni, ugye?

A profi íróknak már nem kell azon gondolkodniuk, hogy a történetet hogyan vezessék végig a vezérfonalon, de – tételezzük fel – te nem vagy profi író. Neked még azt is el kell magyarázni, hogy mi is az a dramaturgia (nem színházi értelemben). És most kérlek, ne sértődj meg, nem akarlak elmarasztalni, sem sértegetni, de igaz, ami igaz, nem vagy tapasztalt író, mert ha az lennél, nem ezt a blogot olvasnád épp.

Mi is az a dramaturgia?

Az a megfoghatatlan valami, amiről tudod, hogy fontos, sokat hallottál és olvastál róla, íróiskolák kedvenc tananyaga, csak épp még nem vagy képes (jól) alkalmazni az írásodban.

A dramaturgia adja meg a történet szerkezetét. Segít abban, hogy ne vessz el a mellékszálak és pókfonalak sűrűjében, hogy sikeresen összerendezd az eseményeket és az információkat, amiket megfelelően adagolva szeretnél az olvasó elé tárni. Tőle lesz a műved olvasható, izgalmas, feszes, gördülékeny és érdekes, tőle születnek és halnak meg a hőseid. Vele bonyolítod a cselekményt, alakítasz ki sorsokat.

Egy rövid írásban (novella, elbeszélés), ahol alig fut egy-két szál, és alig mozgatsz egy-két szereplőt, könnyű észben tartani, hogy ki, mikor, kivel és miért, sőt hogyan. De egy regénynél, ahol akár tízes nagyságrendű szálat próbálsz vezetni, és tízes nagyságrendű szereplőt próbálsz mozgatni, képtelenség követni, hogy Gipsz Jakabnak fekete vagy szőke a haja. Mazsola vagy Tádé a haverja. Ki, kivel pecázott együtt és mikor, ki, kibe szerelmes. Ki ment ki, és jött be az ajtón (némelyek mindig csak kimennek, de be sosem) reggel vagy este volt, amikor becsapódott az aszteroida és megijesztette Józsi bácsi Tóni nevű tehenét a réten.

A dramaturgia, vagyis a cselekményvezetés művészet, amit ha sikeresen alkalmazol, nagyszerű író leszel, ha pedig nem, eltűnsz a süllyesztőben. Mindössze ennyi.

Én hogy csinálom?

Bevallom, most kissé magam ellen beszélek, mert amikor elkezdtem regényt írni, ritkán dolgoztam ki részletesen a történet hátterét és a szereplőket. Én intuitív vagyok és nagyon vizuális. Sőt audiovizuális, mert a dialógusoknál szinkronszínészek hangján hallom a szereplőimet beszélgetni. Ha kialakult bennem a szereplőm képe (kinézete, tulajdonságai, kapcsolatrendszere), onnantól nem felejtem el a legapróbb részletét sem. Azonban a cselekményvezetéskor sokszor írtam vázlatfélét arról, hogy honnan indul a sztori és hova tart. De csak vázlatfélét. Sosem volt kőbe vésve. A sztori vége a legtöbbször nem volt meg akkor, amikor írni kezdtem. Viszont menet közben mindig kialakult. Ha egy stabil pontról, egy stabil alapról kiindulva sikerült követni a vezérfonalat, a mellékszálak nem lecsatlakoztak belőle, hanem hozzákapcsolódtak erősítve azt. Számtalan ötlet akkor talált meg, amikor hagytam, hogy a szereplők alakítsák a sztorit.

Ha van egy stabil alapod, ahonnan elindulhatsz, és tartod az irányt, nem tűnsz el a pókfonalak sűrűjében. Vagy ha úgy jobban tetszik, nincs az a tornádó, ami szétkapná a műved.