Hónap: 2022 február 1 / 3 oldal

Írás és egyesület

Amikor úgy érzed, hogy a műved megérett a kiadásra, valószínűleg könyvkiadót kezdesz keresni. Információt gyűjtesz, ismerősöknél puhatolózol (esetleg protekciót próbálsz szerezni), az időd legnagyobb részét arra fecsérled, hogy elküldöd a művet a létező összes kiadónak (amelyiknek a profilja egybevág a művedével, de olyannak is, amelyiknek nem, hátha megtörténik a csoda). Majd elkezdesz várni, és teszed ezt stresszesen és türelmetlenül, mert mindenáron szeretnéd már nyomtatásban látni a műved. Közben igazából semmi mást nem teszel, nem írsz újabb művet (jobb esetben írni kezded a trilógiád következő részét), esetleg belekukkantasz pár írói műhely fórumába, „bétáztatod” a művet, és előlegképpen próbálsz begyűjteni néhány morzsát az elismerés és siker tortájából.

…avagy mit teszel akkor, ha a kutyának se kell a műved?
Bekopogtattál a kiadó ajtaján, de (jobb esetben) szóba sem álltak veled, (rosszabb esetben) elküldtek kapálni, vagy tűzifát kitermelni az észak-kanadai tajgára.
Az előző cikkemben már részleteztem, hogy miért történt mindez veled. Most arra koncentráljunk, hogy ha már megtörtént, miért ne vesd le magad a Gellért-hegyről.

…avagy hogyan szocializálódik az író
Mondják, a jó író már megette a kenyere javát, sokat megélt, sokat tapasztalt ember mély, filozofikus gondolkodással, lényegre törő világszemlélettel.
Úgy hiszik, legtöbbször depresszióra, mélabúra hajlamos. Naphosszat egy sötét kávéház eldugott sarkában ücsörög, gyűrött, kávéfoltos papírlapok között, szájában füstölgő cigarettával elnyűtt garbóban és világmegváltó vitában antagonista írótársával. Nem tudják, hogy századunk elején az író mint önkifejező és önmegvalósító emberi lény, immáron teljesen más jellemzést igényel. Az okostelcsik, tabletek és ipadek korában már nem követelmény a magas(abb) életkor, sem a tapasztalat. Talán még a filozofikus gondolkodás és a lényegre törő életszemlélet sem. A depresszió maradhat, bár már emónak hívják, a vitához semmiképp sincs szükség sötét kávéházra és cigarettafüstre. Megteszi a sötét szobában villódzó monitor, egy blog, pár közösségi profil, és nem árthat időnként csak úgy lazításképpen egy-két szippantás a Mari hónaljából. Gondolom én.

Talán veled is megtörtént már, hogy képtelen voltál követni annak a gondolatmenetét, akivel beszélgettél. A vezérszálról folyton mellékszálra tért, onnan még szerteágazóbb pókfonalakra tévedt. Te pedig – mivel udvarias ember vagy – bólogattál, mosolyogtál, közben legszívesebben befejezted volna a beszélgetést. A beszélgetőtárs jobb esetben visszatalált az eredeti szálra, rosszabb esetben annyira összezavarodott, hogy saját magát is untatni kezdte. Nos, valahogy így jár az az olvasó is, aki szerteágazó mellékszálak tömkelegébe bonyolódott történetet olvas. Egy idő után elveszíti a türelmét, és félredobja a könyvet.

Azt mondják, a kritika szükséges, mert építő és előremutató, fejleszti az íráskészséget, segít eligazodni, és fontos, hogy az író visszajelzéseket kapjon. Aki nem bírja a kritikát, ne írogasson, de ha mindenképpen írogatni akar, hát viselje a következményeit is.