Maslaam lakóit egy rejtélyes gyilkosság és különös égi események sorozata tartja lázban. Vajon mi az oka a naponta bekövetkező egyre pusztítóbb viharoknak? Mi a kapcsolat a hírhedt khittarai tolvajok, a jáspisköves medál és az ősi guarni romváros között?
A Khittarai történetek harmadik, befejező része.
A történetek önmagukban is érthetőek, de az ajánlott olvasási sorrend a következő:
Az arany párduc – A Ragyogás Városa – Viharvadászok
A regény nyomtatott formátumban a Cherubion Kiadó gondozásában jelent meg 2008-ban. E-könyves formátumban megvásárolható a Trivium Webshopban.
Részlet a regényből
Behru jóval sötétedés után érkezett a Szellemidézőbe erősen lihegve, leizzadva, kivörösödött fejjel. Belökte az ajtót, a szoba közepére dobott egy degeszre tömött, súlyos zsákot, amely akkorát szólt, mint egy ágyúlövés, aztán előhalászott a zsebéből egy arasznyi pipát, meg egy dohányzacskót, és miközben fulladozva köhögött, komótosan tömködni kezdte a pipát.
– Nem bírom én már a lépcsőt – közölte lemondóan, és magyarázatképpen a görbe ujjával a mellkasára bökött. – Árt a tüdőnek. – Aztán hosszasan harákolni kezdett, mielőtt azonban megszabadulhatott volna a felgyülemlett turhától, Althira közbeszólt: – Szeretném, ha nem köpne a padlóra! Ott a nyitott ablak…
Az öreg oldalra fordult, és egy utolsó orrszívás után, mintegy hat lépésről pontosan telibe találta az ablakpárkányt.
– Bocsásson meg! – szabadkozott. – Egy ilyen bomlott agyú öregember, mint én, megfeledkezik az illemről… kisasszonyok jelenlétében nem illik leköpni a padlót.
Althira nem felelt, helyette inkább szemügyre vette a zsák tartalmát, amelyet Devon már kirakott az asztalra. Ott volt minden, amire szükségük volt a fogolyszöketéshez, sőt több is. A kötelek, madzagok, ruhák között felfedezett egy idomtalan tárgyat, amelyről különös formájú nyúlványok meredtek elő. Némelyik üreges volt, némelyik mozgatható, ráadásul lötyögött. Althira fel akarta emelni, hogy közelebbről szemügyre vegye, de az ólomnehéz tárgy visszaesett és hangos dörrenéssel azonmód behorpasztotta az asztal lapját.
Behru közelebb hajolt, aztán felkiáltott:
– A jó édes anyját! A mákdarálóm. Hogy én ezt mióta keresem!
Mielőtt azonban hozzáérhetett volna, Devon közbeszólt:
– Ööö… izé… szerintem egyelőre hagyd itt, nálunk! Felesleges újra végigcipelned a városon.
Az öreg bólintott, egy apró tűzszerszámmal meggyújtotta a pipát, aztán elhelyezkedett az ágyon, és onnan figyelte, ahogy Devon és Althira készülődni kezd az éjszakai falmászáshoz.
Kelet felől esőszagot hozott a szél, dörgést, villámlást, aztán hirtelen, mintha az égi dézsából kiöntötték volna a vizet, zuhogni kezdett.
– Még szerencse, hogy kiraktam a ruhákat az udvarra… – jegyezte meg az öreg. – Reggelre szép tiszták lesznek. Folytatás…
Pontszám
Kattints a post értékeléséhez!
[Összesen: 0 Átlag: 0]
