Szocializálódik az író

…avagy hogyan szocializálódik az író

Mondják, a jó író már megette a kenyere javát, sokat megélt, sokat tapasztalt ember mély, filozofikus gondolkodással, lényegre törő világszemlélettel.

Úgy hiszik, legtöbbször depresszióra, mélabúra hajlamos. Naphosszat egy sötét kávéház eldugott sarkában ücsörög, gyűrött, kávéfoltos papírlapok között, szájában füstölgő cigarettával elnyűtt garbóban és világmegváltó vitában antagonista írótársával. Nem tudják, hogy századunk elején az író mint önkifejező és önmegvalósító emberi lény, immáron teljesen más jellemzést igényel. Az okostelcsik, tabletek és ipadek korában már nem követelmény a magas(abb) életkor, sem a tapasztalat. Talán még a filozofikus gondolkodás és a lényegre törő életszemlélet sem. A depresszió maradhat, bár már emónak hívják, a vitához semmiképp sincs szükség sötét kávéházra és cigarettafüstre. Megteszi a sötét szobában villódzó monitor, egy blog, pár közösségi profil, és nem árthat időnként csak úgy lazításképpen egy-két szippantás a Mari hónaljából. Gondolom én.

Sic transit gloria mundi.

Egyes vélemények szerint a jó író nyitott, kedves társasági ember, aki egyfolytában mások előadásaira és/vagy dedikálásaira jár, mások műveit olvassa, és mások műveit véleményezi jó szándékkal és felettébb profi módon, hogy aztán jogosan elvárhassa, hogy mások is eljárjanak az ő előadásaira és/vagy dedikálásaira, az ő műveit olvassák és véleményezzék felettébb kedvesen és társasági módon. És profin.

Más vélemények szerint a jó író naphosszat gubbaszt a gépe előtt (napnyugtától hajnalhasadásig) utál emberek közé járni, ritkán veszi fel a telefont, állandóan frusztrált a közelgő határidő miatt, nincs jövőképe, de ötlete annál több, amit sosem tud megírni, mert nem fog kétszáz évig élni.

Tehát akkor milyen a jó író?

Szerintem valahol középen található, szerencsés esetben a legjobb definíciók legjobbjait birtokolva. Legtöbbször olyan ember, aki képes összeegyeztetni a saját belső individuumát a külvilág elvárásaival. Képes megtartani a határt a valóság és a fantázia között, és csak annyit átadni magából az olvasóinak, amennyi a jó könyv megírásához kell. Mindezek mellett laza (egy két gombnyomással képes oldalakat kitörölni a művéből, ha úgy látja jónak, és ha a szerkesztője ezt kéri). Képes az olvasó fejével gondolkodni (pontosan tudja, hogy mi mindent kell beleírnia a regényébe ahhoz, hogy elkapkodják, mint a cukrot). Remek ötletei vannak (de ezeket nem akarja egyszerre belezsúfolni egy regénybe), elviseli a kritikát (ha azok a regényének és nem a személyének szólnak), képes a folyamatos megújulásra, képes örülni mások sikereinek, képes ezekkel az írókkal jó kapcsolatot ápolni, végezetül, de nem utolsósorban jól ír.

Létezik ilyen?

Most senkit sem nevezek meg, mert akkor az írótársadalom egyik fele seggnyalónak titulálna, a másik fele pedig megsértődne, és többé szóba sem állna velem, amit inkább elkerülnék.

A jó író előrelátó (tudja, hogy egy-egy ötletéből mit képes kihozni, egyáltalán mire lesz lehetősége, ezáltal már eleve úgy fog a megírásához). Következetes (adott történeten belül és az esetleges folytatásaiban is tartja a stílust, a színvonalat és gondosan ápolja a hősei imidzsét). Jó az emlékezőtehetsége (a háromszázadik műve megjelenése után is pontosan tudja, hogy ki, mikor, kivel és hogy az illető jobbkezes volt vagy bal, a szemölcs pedig az orrnyergében bújt meg vagy a szája szegletében). Összeszedett (az idejét megfelelően osztja be, mármint ha van neki olyanja), képes a folyamatos megújulásra (képes tanulni a saját hibáiból, és elgondolkodni mások kritikáin), és ami a legfontosabb, van képzelőereje.

Tudom, hogy most csodálkozol picit, mert képzelőereje mindenkinek van. Szerinted. Pedig nincs.

A képzelőerő ugyanis nem azt jelenti, hogy kiagyalsz egy elképzelhetetlenül lehetetlen sztorit, olyat, amit mások nem tudnak, aztán megírod. A legegyedibbnek tartott ötletet is megírta már valaki, valamikor. Csak te nem tudsz róla.

A képzelőerő, a fantázia, amitől a történeted élni fog, a szereplőid valóságosak lesznek, a cselekményed odacsap. Amit az olvasó úgy él meg, mintha a saját élete része lenne. Elbűvöli, felzaklatja, és képtelen abbahagyni az olvasást.

A jó írónak mindezen nem kell gondolkodnia, csak egyszerűen megírja a sztoriját, és az ilyen lesz. Hogy ehhez két hónapra, két évre vagy két évtizedre van szüksége, rengeteg tényezőtől függ, de semmiképp sem determináció.

Közben persze éli az életét, aminek része lehet mások műveinek olvasása és értékelése is, mert sokan szeretik átadni a tudást azoknak, akiknek szükségük van rá. Még kapcsolatokat is igyekszik ápolni más írókkal (persze ez a habitusától és mentalitástól is függ), de az írással nem viccel, és tiszteletben tartja a határokat.

Nem tárja a világ elé a művét addig, amíg nem készült el vele.

Ha elsőre nem jön össze, nem sopánkodik, belekezd újból, és mindaddig, amíg nem sikerül.

Elfogadja a szerkesztők véleményét, de a maga útját járja, és pontosan tudja, hova akar eljutni.

Nem fél újítani, ha úgy látja jónak.

Nem akar mindenkinek megfelelni, tudja, hogy azt képtelenség, csak a saját közönségét célozza meg.

Ha az egyik műve nem érte el a várt hatást, nem roskad magába, nem kezd határtalan önsajnálatba, hanem „ismét felül a lóra”.

Ha nem lesz belőle azonnal világhíres író százezres rajongótáborral, nem keseredik el. Tudja, hogy azon túl, hogy szépen fel kell építenie önmagát és az írói karrierjét, még egy nagy adag szerencsére is szüksége lesz. Aminek elérkeztéhez viszont idő kell.

És ha már elérte a világhírt és a százezres rajongótábort, nem növeszt hatalmas orcát, mindig emlékezik arra, hogy honnan indult.