Eve Rigel – Út a halhatatlanság felé (Fantasy novella)
0
(0)
Út a halhatatlanság felé.
A következő hullám, amely átcsapott felette, ledöntötte a lábáról. Ha nem lett volna dereka köré csavarva a vastag kötél, már régen valahol a zavaros hullámok között hánykolódna tehetetlenül.
Miközben az óceán egyre vadabbul dobálta gyilkos tajtékjain a cseppnyi hajót, Oneda Nei Neida roppant büszke volt önnön temérdek eszére, az előrelátására, ami életben tartotta ebben az átkozott, soha véget nem érő viharban. A többiek az ostoba kapitánnyal együtt már mind elpusztultak. Belevesztek az óceánba, vagy agyonütötte őket valamelyik leszakadó vitorlarúd. Ám ő idejekorán hozzákötözte magát a főárbochoz, és lám, eddig nem fogott rajta sem szél, sem hullám, semmilyen erő nem bizonyult hatalmasabbnak nála.
A következő pillanatban azonban, mintha csak cáfolni akarná az öntelt gondolatokat, minden eddiginél hatalmasabb hullám csapott át a fedélzeten, megreccsentve a főárbocot. A hajó orra függőlegesen megemelkedett, Oneda teste pedig kilengett a kötél végén, és nekicsapódott a padlónak olyan erővel, hogy elvesztette az eszméletét.
Amikor magához tért, elfogta a rettegés. Már-már úgy látszott, csitul a vihar és most mégis, mintha csak ellenkezni akarna vele, minden eddiginél iszonyatosabb dühvel kezdte dobálni a parányi hajót a tenger végtelen hegycsúcsain, éles karmaival megroppantva, mint az elszáradt falevelet.
Oneda, az önnön erejére és furfangjára az előbb még oly büszke ember, zokogásban tört ki, félelemtől szűkölve, és vonyítva, mint egy alázatos kutya kegyetlen gazdája előtt. Próbált megkapaszkodni a kötélben, melyen elzsibbadt teste lógott, valahogyan tompítani a becsapódásokat, de túl erősek és gyakoriak voltak ahhoz, hogy hatékonyan kivédhette volna az egyre fájdalmasabb ütéseket.
Ekkor a villámok fényében az esőfüggönyön át egy hatalmas sziklatömb fekete kontúrja villant elé rémisztően közelről. Váratlanul magasodott fölé, épp abban a pillanatban, amikor a szeme sarkából meglátta a fényt. A végítélet éjszakáján egy vezérfényt, mely reményt adott, váratlan esélyt az életben maradásra.
A főárboc megremegett, és reccsenve dőlni kezdett egyenesen hátra, Oneda felé. Arcába zúdult egy újabb hullám, bele is kortyolt néhányat, és kimeredt szemmel, kapálózva próbált szabadulni, az eddig óvó, de immár csapdájává vált kötelektől. Ebben a pillanatban a hajó olyan erővel ütközött a sziklatömbnek, hogy a lendület eltérítette az árbocot, és a vízbe csapódott. Az árbockosár széle így is elérte Oneda vállát, és jókorát ütött rajta.
Ahogy a part felé úszott, és már látszott, hogy egy világítótorony fénye segíti őt a menekülésben, a sziklapartról visszaáramló rettenetes víztömeg mindig visszavetette a tenger belseje felé. Ez nem lehet! Ha eddig megúszta, most már nem halhat meg! Már csak egy karnyújtásnyira van a menekvés!
– Llyr, miért teszed ezt velem? – kiáltott bele vádlón az éjszakába. – Ezt nem érdemlem!
Oneda hirtelen ádáz gyűlöletet érzett mindenki iránt, aki most kényelmes otthonában ücsörög bort kortyolgatva a kandalló melegében, vagy mulatozik valamelyik kocsmában ivócimboráival és a mindenre kapható cédákkal. Ő is ezt tette eddig, mióta elhagyta otthonát, hogy kiszabadulva egyhangúnak érzett életéből, szabadon kiélhesse rejtett vágyait, szenvedélyét.
Ahogy egyre lassabban tempózott a fortyogó vízben, küzdve az erővel, ami lefelé húzta, eddig sosem érzett sóvárgás kapta el hitvese és gyermekei iránt, akiket több mint húsz évvel ezelőtt elhagyott, hogy útra keljen, kalandokat éljen át, mulatozzon, új világokat ismerjen meg.
– Llyr, hallasz engem? Még élni akarok! Engedj el! Kérlek!
A hirtelen rátörő vágy megsokszorozta erejét, és amikor egy következő, kissé csendesebb hullám lökött rajta egyet, őrült karcsapásokkal végül sikerült kiúsznia.
Miután megpihent, körülnézett. Egy omladozó világítótorony tövében feküdt, amely vészesen kilengett az erős szélben, de a tetején még mindig égett egy fényforrás.
Oneda lassan, erőtlenül feltápászkodott. Magas, szikár testén rongyokban lógott az átázott ruha. Hosszú, ősz haja a nyakába tapadt. A sziklák között bukdácsolva megkerülte a tornyot. A szárazföld felőli oldalán egy keskeny ajtót talált, amit sikerült kifeszítenie.
Menedék! Végre!
Az ajtó nyikorgott, és csak éppen annyira nyílt, hogy Oneda átpréselhette magát rajta. Odabent nyomasztó sötétség fogadta. Amikor azonban váratlanul becsapódott mögötte az ajtó, a helyiség közepén egy aprócska fény felderengett, és egyre erősödve, lágyan szétfolyva, éteri fénybe vonta a belső világot.
Oneda rettentően csodálkozott. Ahogy testét végigsimította, és gomolyogva körüllengte az eleven fény, egy csapásra elmúlt minden fájdalma, amit az elmúlt két napban átélt a tengeren.
Hatalmas, kör alakú csarnokban állt, melynek teteje beleveszett valahová a súlyos homályba, ahová már nem ért el a különös derengés. Hófehér kövezetét alig egy ujjnyi átlátszó, gomolygó füst terítette be folytonos áramlásban. A csarnok közepéről egy lépcsősor indult a magasba, szélesen, de meredeken csavarodva, szűkülve, hogy valahol fent elvesszen elképesztő spirált alkotva.
Akárhogyan meresztgette szemét, Oneda nem tudta felfedezni, honnan jön a fény, nem látott ajtót és ablakot sem. Ott állt elképedve, érzések egész tömege árasztotta el, melyek felkavarták, eddig nem ismert félelemmel kezdték eltölteni a lelkét.
– Azt akartad, hogy engedjelek el – hallott meg ekkor egy tiszta, mindent betöltő hangot. – Örvendj! Kihoztalak a viharból, megmenekültél.
Oneda tétován körbepillantott.
– Hol vagyok, mi ez a hely?
– Ez az én világom. De úgy is mondhatom, ha értelmeddel fel bírod fogni, ez itt mind én vagyok.
– Te vagy, Llyr?
– Én vagyok a régmúlt és az eljövendő, az élet és a halál, a bűn és az erény, minden, ami körülvesz téged.
– Ez itt félelemmel tölt el – mutatott körbe Oneda. – Szeretnék kijutni innen!
– Éppen most jutottál be, miért akarsz máris kijutni? Ti, emberek mindentől féltek, amit nem ismertek, mindent elutasítotok, ami szokatlan, ami ijesztőnek látszik. Odakint tombol a vihar, itt nem fenyeget veszély, nyugodtan maradhatsz.
– De nincs itt semmi! – mutatott ismét körbe Oneda. – Itt csak üresség van, unalom. Innen nem jutok sehová.
– Miért akarsz mindig eljutni valahová? Miért nem jó neked ott, ahol éppen vagy? Nyughatatlan ember vagy! A családodat is elhagytad, a kötelességeidet is elmulasztottad, a vagyonodat is eltékozoltad a nyughatatlanságod miatt.
– Honnan tudod te ezeket? – hökkent meg Oneda, és néhány lépést előrement a csarnok közepe felé. Próbálta behatárolni honnan jön a hang, de akármerre mozdult, az irányt nem tudta meghatározni. – Ki kell jutnom innen azonnal!
– Miért?
Oneda bosszús lett.
– Hogyhogy miért? Mert így akarom, és kész!
– Ez a válasz nem győzött meg. Mondj valami mást!
Onedában egyre nőtt az indulat, izmai megfeszültek.
– Mert… mert haza akarok menni! Mert várnak rám.
– Komolyan azt hiszed, hogy még emlékszik rád valaki abban a világban, amelyet hátrahagytál húsz évvel ezelőtt?
– Szerettek engem… szükség van ott rám.
– Biztos vagy benne? Akiket elhagytál, már elfelejtettek, hiszen húsz éve mit sem hallottak felőled. Azt hiszik halott vagy. Nem kellene meghagynod őket ebben a hitükben? Talán mindenkinek jobb lenne így!
– Nem! Haza akarok menni! Engedj ki innen!
A Hang hosszú percekig nem válaszolt. Oneda dühösen toppantott a lábával, kezével belecsapott a levegőbe.
– Hallod? Azonnal engedj ki, különben…
– Mi lesz akkor?
– Különben megjárod!
– Te nem árthatsz nekem! – felelt megvetően a Hang, majd rövid szünet után hozzátette: – Nem engedhetlek ki! Itt kell leélned egész hátralévő életed!
– De miért?! – kérdezte Oneda, és körbefutott a falak mentén, kezével kijáratot keresve. – Értsd meg, várnak otthon, szükségük van rám! Kérlek, engedj ki!
– Nem kellesz már senkinek, nincs szükség rád. Bűnös ember vagy, nincs jogod a többiek között élni!
– Én bűnös? – csodálkozott Oneda, és megtorpant. Gondolatai vadul cikáztak.
– Sokat vétkeztél, és nem tetted jóvá vétkeidet.
– Nem vagyok bűnösebb, mint más ember, nem vétkeztem többet.
– Egész eddigi életed körülfonja, behálózza a bűn. Nincs jogod a kinti élethez! Nem mehetsz vissza a családodhoz.
Oneda ekkor váratlanul lecsillapodott. Körülkémlelt a csarnokban, felnézett a magasba, majd lehajolt, kitapogatta a hideg kövezetet.
– Köszönöm, hogy megmentettél, de nincs jogod itt tartani engem! Mindenkinek jár még egy esély! Kérlek, mondd meg, mit tegyek, és én megteszem!
A Hang nem válaszolt. A csarnokot síri csend árasztotta el. A fény kissé halványodni kezdett, veszített erősségéből. Amikor már alig látszottak a kontúrok, váratlanul újra felizzott rősebben, fényesebben, mint eddig. Újra betöltött mindent, egy pillanatra elvakítva Onedát.
– Egyetlen esélyed van a szabadulásra, ember – szólalt meg ismét a Hang.
– Mi az? – Oneda megszédült a váratlan lehetőségtől. Arca felhevült, szíve vadul kalapálni kezdett, fülében dübörgött a vér.
– Itt van ez a lépcső előtted…
– Igen, látom.
– …egy út, ami végigvezet a múltadon. A lépcső minden foka egy-egy darabkája gyarló életednek. Szembesülhetsz bűneiddel, megértheted, miért nincs jogod a további léthez. Ha megértettél mindent, és őszintén megbántad bűneidet, két ajtót fogsz találni az út végén. Ezeken kiszabadulhatsz, de neked kell döntened, melyiken mész ki.
Oneda ujjongani kezdett magában. Ez nem is lesz olyan nehéz! Csak fel kell másznia ezeken a lépcsőkön. Végül is nem követett el olyan sok bűnt, amit ne tudna könnyedén megbánni.
– Rendben! – jelentette ki fölényesen. – Mielőbb kezdjünk bele! Nem akarok itt tölteni csak annyi időt, amennyi feltétlenül szükséges!
Rálépett az első lépcsőfokra.
Néhány pillanat múlva a csarnok légköre változni kezdett: a homály sűrűbbé vált, lassan elmosódtak a körvonalak, megszűntek a fizikai határok, kinyílt a tér. Oneda felemelkedett a földről, egyre magasabbra vitte őt a könnyű légáramlat. Nem látszott más csak körben a csillagok az éjmélyi kékség magányában. A sebesség lassan nőtt, de folyamatosan erősödve végül szemmel nem érzékelhető, tudattal fel nem fogható száguldásba merevedve hirtelen megállt. Nem volt a térben semmi, sem hang, sem fény, sem illat. A fizikai érzékelés megszűnt, csak a lélek volt képes átélni a Létet. Oneda előtt végigpergett egész eddigi élete: minden öröme, bánata, boldogsága és nyomora.
Már emlékezett.
Talán évezredekkel ezelőtt történt, hogy nyughatatlansága, vad vágyai útnak indították. Lerázott magáról mindent, amit koloncnak hitt akkor. Elhagyva, megcsalva hitvesét, nyomorba és kétségbeesésbe taszítva gyermekeit.
Bevillant néhány arc Vitnából, a kikötő leghírhedtebb kocsmájából. Festett arcú nők, lenge öltözékben, ahogy felkínálják testüket. Ivócimborák, részeg hajósok, „jóbarátok”, akik csak addig voltak barátok, amíg pénze tartott. Mikor elvesztette a vagyonát, a házát, a kikötőben keresett magának éjjeli szállást. Éveket töltött ott egyre lejjebb csúszva a porba. Az emberek undorodva kerülgették italtól és fekélyes sebeitől bűzlő porban fetrengő testét. Ott már nem kellett senkinek.
Megfáradt, beteg emberként kezdte keresni a hazavezető utat, hogy enyhítse a rátörő kínt, mely lelkét mardosta engesztelhetetlenül.
Ahogy egyre feljebb lépdelt a lépcsőn, egyre több fájdalmas emlék villant emlékezetébe. Minden lépcsőfokkal növekedett a kín, mígnem úgy érezte, nem bírja tovább. Ettől már a halál is jobb.
Most itt áll az ajtók előtt. Döntenie kell!
Ekkor az ismeretlen mélységből felszínre tört a kétség. Mi van akkor, ha valóban elfelejtették? Ha már lemondtak róla, és nem várják haza?
Odalépett a jobboldali ajtóhoz, és kinyitotta.
Meglehetősen szegényes, de ízlésesen berendezett szoba tárult elé, melynek közepén, egy kopottas pamlagon a még mindig fiatalos, szép arcú hitvese, Octavia ült. Mellette egy ifjú férfi, aki éppen mesélt valamit az asszonynak, amin aztán mindketten hatalmasakat kacagtak. A fiatalember ekkor átkarolta az asszony derekát, és csókot nyomott az arcára. Octavia incselkedve rácsapott a fiatalember kezére, és felállt.
Ideje, hogy vacsoraasztalhoz üljünk! közölte még mindig az előbbi tréfán nevetve. – Ha azt akarod, hogy ma se mulasszuk el megszokott sétánkat, essünk túl a vacsorán, mielőtt végképp besötétedik.
Ekkor berobogott a szobába egy karcsú fiatal lány, és átölelte az asszonyt.
Anyám, remélem, ma megengeded végre, hogy veletek tartsak a tengerpartra! – Szemében huncut fény csillant. Kezében süteménydarabot szorongatott, és majszolt, miközben belecsípett egy hatalmasat a fiatalember combjába.
– Clara! – szólt rá erélyesen az asszony. – Nem szeretem, ha vacsora előtt édességgel tömöd tele magad! És a válaszom, nem! Ma sem jöhetsz velünk! Jól tudod, hogy az esti sétánk csak kettőnkre tartozik…
Oneda sápadtan fordult el. Szívét vad féltékenység markolászta, lelkét egy pillanatra elárasztotta a féktelen indulat. Ám a következő pillanatban lehiggadt, és visszafordította arcát. A megvilágosodás pillanata volt ez, és a kegyelemé. Hirtelen megszűnt a félelem, mely gúzsba kötötte lelkét, és nem engedte át az örökkévalóságnak. Hosszú utat tett meg, mire eljutott idáig. Hosszú utat, de szükségszerűt, hogy eljuthasson végre a felismerés mindent feloldó szabadságáig.
Ostoba vagyok! Milyen jogon várok hűséget attól, akit becsaptam, tönkretettem, kifosztottam húsz évvel ezelőtt! Bűnös vagyok! Nem érdemlem meg, hogy visszatérhessek a családomhoz. Octavia megtalálta a boldogságot. Már nincs szüksége rám.
Ekkor odalépett a másik ajtóhoz, és kinyitotta.
Hirtelen iszonyú erővel csapta arcul a vihar, ami még mindig fékezhetetlenül tombolt.
Oneda megingott egy pillanatra az erős szélben, szemét lehunyta, gondolatban elmondott egy rövid fohászt, és lebukott lágyan, szinte észrevétlenül a fortyogó habokba.
Octavia és a fiatalember megállt a parton, kart karba öltve, egymáshoz simulva.
Az asszony a tengert nézte. Arra gondolt, milyen jó, hogy csillapodik már a vihar, és ők mégis itt lehetnek, mint húsz éve minden este, amióta ura, Oneda Nei Neida, szó nélkül elhagyta a családot, és ismeretlen országokba utazott. Ahogy lassan sétáltak a parton, Octavia a fiatalemberre pillantott, és elszorult a szíve. Milyen kár, hogy Oneda nem lehet itt!
Az ifjú férfi mintha csak kitalálta volna az asszony gondolatait, rámosolygott, és arcon csókolta.
Jó anyám, nem tetszik nekem, hogy ennyire sanyargatod a lelked. Ideje lenne megbékélned a gondolattal, hogy apám végleg elhagyott minket, többé nem tér haza.
– Ne mond ilyet Aron! – szólt az asszony megrovóan. – Tudod, hogy nem szeretem az ilyen beszédet.
– De anyám! Sokan mondják, hogy apám rossz természetű ember volt, bűnös lélek, aki nem érdemelte meg, hogy szeressék.
– Aron! Hogy beszélhetsz így apádról? Mintha már meghalt volna!
Aztán kicsit csendesebben folytatta:
– Minden embert lehet szeretni valamiért, még a bűnösöket is. Én nagyon szeretem apádat.
– Anyám, hát nem látod, hogy csak ámítod magad? Oneda elhagyott minket, és esze ágában sincs visszatérni. Biztosan nagyon jól érzi magát ott, ahol van! Ne is várd, hogy úgy tekintsek rá, mint apámra. Számomra ő már meghalt.
Octavia elengedte a fia karját, és néhány lépésnyire eltávolodott tőle. Éppen a világítótorony romjainál álltak, amely akkoriban omlott össze egy hasonló viharban, amikor Oneda szó nélkül elhagyta otthonát. Ennek már húsz éve, de Octavia minden este kisétált ide fiával reménykedve, talán ez lesz az a nap, amikor meglátja végre, amint megérkezik a hajó szeretett urával. Már régen megbocsátott neki. Szívében már nem volt harag, csak várakozás és remény.
– Anyám, kérlek, fogd már fel, Oneda Nei Neida már nem létezik! Meghalt! Már nincs szükség rá, már nem hiányzik senkinek!
Octavia visszafordult. Karcsú, büszke alakja ellenállt a szélnek, minden pusztító elemnek.
– Tévedsz, fiam! Amíg képes leszek rá, minden nap kijövök ide reménykedve, hogy talán aznap végre hazatalál. Amíg itt van előttem az arca, és képes vagyok felidézni szavait, kedves mosolyát, ahogy rám néz, gyengéd kezét, ahogyan megsimogat benneteket, addig ő nem halt meg. Amíg képes vagyok érezni, szeretni fogom, bárhol is van.
Aron anyjához lépett, átkarolta derekát, megcsókolta arcát, és elmosolyodott.
– Milyen szerencsés ember Oneda Nei Neida, hogy ilyen hitvese van!
.
.

Hogy tetszett a bejegyzés?

Kattints valamelyik csillagra az értékeléshez!

Az értékelések átlaga 0 / 5. Értékelések száma: 0

Legyél te az első, aki értékeli a bejegyzést!

Ha hasznosnak találtad ezt a bejegyzést...

Kövess a közösségi oldalaimon is!