A műtétem óta több, mint hat hét telt el, meglepően sokat javultam, mert jó kislány módjára betartottam az összes szabályt, és naponta végeztem az előírt gyógytornát. Mára oda jutottam, hogy csak egy mankót használok, de erről is próbálom leszoktatni magam, mert elvileg már segédeszköz nélkül kellene járkálnom, de szörnyen nehéz. Jobban mondva, már engedélyezett, de nem kötelező. A csípőfájdalmaim miatt olyan régóta sántítottam, és olyan régóta használtam járókeretet és mankót, hogy most nehezen tudom nélkülözni őket.
Vénasszony koromra ismét meg kell tanulnom járni (valamikor egy éves korom körül egyszer már sikerült), elhinni, hogy nem fogok eldőlni, és nem ugrik ki a protézis a helyéről, figyelni a járásritmusra, és hogy mindezek mellett mégse erőltessem túl a lábam. Nem egyszerű. Tegnap és ma is meg tudtam tenni tíz-tíz lépést tisztán önerőből, de azért még itt a mankó a kezem ügyében. Fájdalmam nincs, de azért érzem a feszülést (pedig már hat hét telt el). Rövid távú tervem, hogy a születésnapomra a sarokban hagyjam a mankót. Csak úgy dísznek.
Ami jó hír, nekem legalábbis az, hogy elkezdtem gőzerővel agyalni a következő regényemen, és jól haladok vele. A Kelepce után ez lesz a második krimi regényem.
A képet Réka lányom készítette a kertünkben, és azért tettem ki, mert szép.
Kedves Barátom! Ha érdekel, hogy mi történt velem 2022-ben, olvasd el a (talán) nem túl hosszú visszaemlékezésem! Az idei évben Tovább...
Megérkeztek az első olvasói értékelések a Kelepce című krimimről. Kristin M. Furrier és Tarja Kauppinen a Molyon értékelte a regényt, Tovább...
Megérkezett az első olvasói értékelés a Lienről. Köszönöm szépen Kristin M. Furrier-nek, hogy elolvasta és értékelte a regényemet! A Molyon Tovább...
Félidős lettem. Csodálatos érzés, régen tapasztaltam hasonlót. Persze nem az áldott állapotra utaltam, közel a hatvanhoz az isteni csoda lenne, Tovább...
