Eve Rigel – Sinive, a harc örököse (Fantasy novella)
0
(0)

A gyerekek körben a falak mellett ücsörögtek. A legtöbbjük már tízes éveit taposta, de volt köztük olyan aprócska is, aki még beszélni sem tudott. Áhítatos figyelemmel hallgatták szavaimat, lesték mozdulataimat. A terem estéről estére megtelt, és én nagyon örültem, hogy ilyen sokaknak átadhatom tudományomat.
A bemutató a vége felé közeledett. Már csak a szokásos gyakorlatok voltak hátra. Ilyenkor mértem fel, a gyerekek mennyit sajátítottak el az aznap tanultakból. Kihívtam néhány fiút és lányt, akik aztán a terem közepén nevetve, tréfálkozva, de nagyon ügyesen megpróbálták utánozni a bemutatott mozdulatokat. Fából készült kardjaik tompán pufogtak, ahogy összecsaptak, egymásnak feszültek.
Megelégedetten néztem körbe a teremben. A hosszú hónapok kemény munkája megérlelte gyümölcsét, ezeknek a gyerekeknek a nagy része kiváló harcos lesz. S bár a szülők eleinte tiltakoztak, hogy egy nő oktassa harci tudományokra fiaikat, képességeimet látva, végül beleegyeztek, és örömmel küldték őket hozzám nap, mint nap.
Ahogy végignéztem a jelenlévőkön, meglepetten fedeztem fel köztük egy idegen leányt. A sarokban gubbasztott, kicsit távolabb a többiektől. Állát felhúzott térdeire támasztotta, úgy bámulta a teremben küzdőket. Kócos, vörös haja a szemébe lógott, hófehér bőre szinte fénylett a félhomályban. Hatalmas, smaragd szemében megfoghatatlan szomorúság látszott.
Intettem neki, hogy álljon fel, jöjjön közelebb. Tizenkét év körül lehetett, de korához képest meglepően kis termetű. Vézna testén kopott vászonruha lötyögött, lábán nem viselt cipőt.
– Még sosem láttalak itt – néztem végig kíváncsian, és lehajoltam hozzá. – Mi a neved?
A teremben mindenki minket figyelt, és a kérdésemre nevetésben törtek ki.
Kiegyenesedtem, értetlenül pillantottam körbe.
– Lulla… Lulla a neve – kiabálták a gyerekek szűnni nem akaró nevetgélés közepette.
Megfogtam a lány kezét, és a szemébe néztem.
– Ma vagy itt először, igaz?
A lány nem válaszolt, fejét lehorgasztotta.
– Gyere, adok neked is egy kardot! Mutasd meg, milyen ügyesen tudsz bánni vele!
A lány nem mozdult, szeméből könnycseppek hulltak a padlóra.
– Félős Lulla…
– Nem is ide való…
– Lulla… Lulla… micsoda buta név – kiabálták a gyerekek csúfolódva.
Egy mozdulattal elhallgattattam őket, és szigorú arccal rájuk pirítottam: – Nem szép dolog, tréfálkozni mások nevein.
– De a Lulla, olyan… olyan mókás.
– Kis butácska ez a lány – kiabálták a gyerekek.
– Még beszélni se tud…
Megsimogattam a lány haját, visszaküldtem a helyére, aztán intettem a többieknek is, hogy foglalják el helyüket, én magam pedig letelepedtem a terem közepére.
– Némely ember születésekor kapja a nevét, némelyiket tettei alapján neveznek el. Nevünknek jelentése van, és ez néha meghatározza egész életünket. Ti úgy tudjátok, az én nevem Sinive, de születésemkor nem ezt a nevet kaptam. Veletek egykorú lehettem, amikor elneveztek. Ha meg akarjátok tudni mit jelent e név, elmesélem nektek az igazi Sinive történetét.
A gyerekek éktelen lármában törtek ki. Egymás szavába vágva kérleltek, izgatottan hadonásztak, majd egymást csitították, hogy mielőbb kezdjek bele a történetbe.
– Rendben – hallgattam el őket egy intéssel. – De egy pisszenést sem akarok hallani!
Rövid ideig gondolkodtam, aztán belekezdtem.
.
***
.
Még sosem volt olyan rettenetes vihar errefelé, mint azon a délutánon, amikor megismertem Sinivét. A vészjósló fellegek akkor kezdtek gyülekezni, amikor megtudtuk, hogy elfogtak valakit a Tiltott Tartomány határán, aki orvul meggyilkolta Darkwan nagyúr nevelt fiát.
A hatalmas tömegben mi is ott tolongtunk a városkapunál, amikor megérkezett a zárt batár a fogollyal. Egymást tiporva próbáltunk belesni a deszkák résein, hogy megtudhassuk, ki volt az a vakmerő, aki egyetlen vágással elmetszette az ifjú Ynador Walden torkát. A tömeg olyan szorosan körbefogta a kocsit, hogy a lovak megtorpantak, a kocsis pedig, hogy tovább hajthasson, kénytelen volt közénk csördíteni az ostorával. Szél kerekedett. Az eső óriási cseppekben eredt el, pillanatok alatt bőrig áztunk.
Mikor az őrök kinyitották a batár ajtaját, és kirángatták a hátrakötözött kezű foglyot, a tömeg meglepetten felmorajlott, de hangját elnyomta a mennydörgés.
– Hiszen ez… ez egy lány! – kiáltott fel mellettem barátom, Nor.
– Igen, én is látom – nyögtem, és próbáltam átlesni az emberek feje felett. A kíváncsi tömeg ide-oda vonszolt, egészen messze sodródtam barátomtól.
A lányt bevezették a palotába, a katonák pedig szétzavarták a bámészkodókat. Izgatottan kerestem Nort, de nem találtam. Ekkor elhatároztam, hogy belopózom a palotába, és utána járok ennek a históriának. Mivel egész gyermekkoromat ott töltöttem, mert édesanyám a hercegnő komornája volt, én pedig az apró gyermekekre vigyáztam, a palota minden szegletét ismertem. Norral az egyik kedvenc elfoglaltságunk az volt, hogy versenyeztünk, ki képes a legrejtettebb útvonalon a leggyorsabban feljutni a tetőre. Nor mindig megnevettetett, amikor azt mondta: „úgy mászol, mint egy fiú, de kár, hogy a legjobb barátom vagy, mert feleségül vennélek.”
Most az oldalkapun osontam be a kertbe, és a leánderbokrok között lapultam egy darabig. Mikor teljesen besötétedett, sártól csatakosan, bőrig ázva az istállók felől szöktem be a palotába. Először a keskeny csigalépcsőn felmásztam a tetőre, majd a kandallókéményen keresztül leereszkedtem az egyik használaton kívüli szobába. Innen már könnyű dolgom volt bejutni a díszterembe. A karzaton bújtam el, a zenekar lepedőkkel letakart hangszerei között.
Alig helyezkedtem el, amikor neszezést hallottam a hátam mögött. Nor érkezett kúszva, ugyanolyan csatakosan, mint én. Amikor észrevett, elmosolyodott.
– Sejtettem, hogy itt vagy – suttogta annak ellenére, hogy a teremben rajtunk kívül még egy teremtett lélek sem volt.
Tudtuk, hogy azokat a foglyokat, akik nagy bűnt követtek el, mindig ebben a teremben hallgatták ki, és ítélték el. Hosszú tárgyalásra számítottunk, ezért megpróbáltunk kényelmesen elhelyezkedni: végighasaltunk a poros kövezeten.
Akkor még nem tudtuk, mekkorát tévedtünk.
Egy fertály órával később, amikor már a kétely aprócska szikrái kezdtek repdesni körülöttünk, kinyílt az ajtó, és hat megtermett alabárdos lépett be a még mindig megkötözött foglyot közre fogva. A lány lenszőke, derekáig érő kócos haja, égszínkék szemei, áttetsző bőre határtalan szánalmat ébresztett bennünk. Meghajlott, vézna testén szakadozott, térdig érő, piszkosfehér ruha lógott.
Nor keze ökölbe szorult, én könnyeimet nyeldestem. Megszólalni már egyikünk sem mert; ha felfedeznének az őrök, annak beláthatatlan következményei lennének.
Röviddel később belépett Darkwan nagyúr. Hosszú bíborköpenye körülötte lengett, szinte lángolt a felvillanó villámok fényében. A fogolyhoz lépett, és végigmérte szótlanul, zord tekintettel. A lány nem nézett rá, valahová a távolba révedt. Kifejezéstelen arcán nem látszott érzelem.
– Ki ez a némber? – kérdezte Darkwan. – Még nem láttam a városban.
– Mi sem ismerjük, nagyuram. Idegen errefelé.
– Mi a neve?
– Hiába faggattuk, nem árulta el. Vagy félkegyelmű, vagy idegen országból érkezett. Láthatóan nem érti, amit mondunk neki.
Darkwan közelebb lépett a lányhoz, és kissé lehajolt, úgy bámult bele az arcába.
– Nagyuram! – folytatta az őrség parancsnoka. – Ezt a lányt tetten értük, amint megpróbált átkelni a Zorixon a Tiltott Tartomány felé. Felszólítottuk, hogy forduljon vissza, de ő mégis belevetette magát a vízbe, és úszni kezdett a másik part felé. Ekkor Ynador úrfi utána ugrott, és megpróbálta feltartóztatni, de a lány visszafordult, és a kardjával felé csapott. Egyikünk sem látta, hogy mi történt pontosan. Először azt hittük, nem érte el a kard, de az úrfi elmerült, és körülötte vérvörösre változott a víz.
A parancsnok elhallgatott, lehajtotta a fejét, de néhány pillanattal később mégis folytatta:
– Mikor kihúztuk az úrfi testét a partra, akkor láttuk, hogy ez az alávaló némber fültől fülig elvágta a torkát.
Darkwan nagyúr kiegyenesedett, a lány fölé magasodott. Ekkor egy villám elvakított és a pillanattal később felhangzó mennydörgés süketté tett. Mikor visszanyertem látásom és hallásom, a lány a földön feküdt; orrából, szájából ömlött a vér. A parancsnok hajánál fogva talpra rántotta.
Nor megmozdult mellettem, lábait maga alá húzta. Azt hittem, fel akar ugrani, ezért lenyomtam a fejét a kövezetre és belesuttogtam a fülébe: – Maradj veszteg, te szerencsétlen! Mindkettőnket el akarsz veszejteni?!
Alant megszólalt Darkwan nagyúr. Mély, öblös hangja betöltötte a termet:
– Ezennel bizonyítást nyert, hogy ez a lány aljas gyilkos. Előre megfontolt szándékkal orvul megölte az ifjút, akit fiamként szerettem, aki egyetlen örökösöm volt. Tettéért bűnhődnie kell! Büntetése halál!
Azzal megfordult és elindult kifelé a teremből, de mielőtt elérte volna az ajtót, megállt.
– Azt akarom, hogy holnap hajnalban, a palota előtti téren akasszátok fel! Hadd lássa mindenki, hogy velem nem lehet ujjat húzni!
A lányt kivonszolták a teremből.
Nor felszisszent, engem zsibbasztó forróság öntött el.
Mikor mindenki eltűnt a látóterünkből, Nor felugrott, és dühösen járkálni kezdett.
– Higgadj le! – próbáltam csitítani. – Ha ilyen nagy zajt csapsz, észrevesznek.
– Ekkora aljasságot még életemben nem láttam! – suttogta kivörösödve, aztán mégis lecsillapodott kissé, és lehuppant mellém, dohogva.
Órákig gubbasztottunk ott, a sötétben a felvillanó fények, a falakat rengető dörgések közepette. Megpróbáltuk kibogozni e rejtély szálait, de nem sok sikerrel. A szálak egyre jobban összekuszálódtak és mi ettől egyre nagyobb indulatba jöttünk. Végül arra az elhatározásra jutottunk, hogy akárhogyan is, de utánajárunk, mi történt pontosan a Zorix folyónál. Ennek pedig egyetlen módja látszott megvalósíthatónak: megkérdezni a lányt magát.
Már éjfél felé járhatott az idő, a palota elcsendesedett, az udvaron egy teremtett lélek sem járt. A vihar eltávolodott, már csak tompa morajlás hallatszott, és messze, valahol a hegyek felett villódzott sárgán az ég. A felhők azonban még takarták a Holdat, így a tömör sötétség segített a rejtőzködésben.
A fal tövében kuporogtam, és Norra vártam. Lassan teltek a percek, és már kezdtem komolyan aggódni. Már mindenféle rémképek törtek fel elmémből, hogy elfogták, és talán be is zárták barátomat, amikor egyszer csak ott termett mellettem. Aggódtam érte, de váratlan felbukkanásától annyira megijedtem, hogy majdnem megállt a szívem.
Hatalmasat csaptam a hátára és belesuttogtam a fülébe: – Soha többé ne csinálj ilyet, hallod?!
– Csak egy palackkal tudtam szerezni – közölte vigyorogva, és kabátja alól előhúzta a zsákmányt. – Apám úgy őrzi, mintha valami kincs lenne. Ha jobban belegondolok, lehet, hogy igaza van. Állítólag ez az egyik legrégebbi bor ezen a vidéken. Nagyon értékes, és főleg nagyon erős.
A pincebörtönt könnyedén megközelítettük. Közel s távolban nem láttunk egyetlen katonát sem. A lépcsőn lejutva aztán még nagyobb meglepetés ért. Arra gondoltunk, hogy egy ilyen „aljas gyilkos” felett legalább fél tucat katona őrködik, ehelyett mindössze egy őr ücsörgött az asztalnál. A fáklyák fénye a falakon imbolygott, a füstje valami rettenetes bűzzel keveredve ott terjengett a folyosókon. Émelyegni kezdtem, és egy pillanatra elbizonytalanodtam.
Nor azonban határozottabb volt. Egyenesen a katonához lépett, egyszerűen letette az asztalra a palackot, és ártatlan képpel csak annyit mondott: – Ugye, megnézhetjük azt a híres foglyot?
Azt vártam, hogy a katona feldühödik ekkora arcátlanságtól és elzavar, ehelyett mohón lecsapott a váratlan ajándékra, és nem foglalkozott velünk tovább.
Nor rám kacsintott, és intett a fejével, hogy kövessem. Ő jól ismerte a börtön folyosóit. Időnként lejárt ide patkányt irtani, vagy segédkezett a holtak elszállításban.
A lányt a legutolsó, legkisebb zugban találtuk meg. Megálltunk a rácsos ajtó előtt, és bebámultunk a sötétbe. A körvonalakat csak sejtettük, túl sokat nem láttunk, ide már alig hatolt el a fáklya fénye.
Ott ácsorogtunk tétován, fogalmunk sem volt róla, hogy valójában mit is akarunk ettől a szerencsétlen lánytól, amikor váratlanul elénk lépett a rács másik oldalán.
Ijedten hőköltünk hátra.
– Az én nevem Nor, ő pedig – intett felém a fejével – a legjobb barátom, Drowana.
Az én nevem, Sinive… legyetek üdvözölve! – szólalt meg halkan a fogoly. Bársonyos hangja végigsimított a lelkemen.
A lány velünk egykorú lehetett, tizenöt, tizenhat éves, de sokkal kisebb termetű, mint mi. Szép arcát aprócska szeplők borították, ami egyáltalán nem volt zavaró, és egy cseppet sem vont le az értékéből. Dús haja magas homlokától kiindulva laza hullámokban omlott a hátára. Így közelről már jobban látszott alakja, mely egyáltalán nem volt törékeny. Karcsú, de nem gyenge, hanem inkább izmos és ruganyos.
Ekkor Nor szólalt meg zavartan:
– Mi nem hisszük el ezt a mesét, mármint hogy előre megfontolt szándékkal megölted Ynadort. Tudjuk, hogy te erre nem lennél képes… – Nor itt elakadt, és felém fordult kérlelőn.
– Azért jöttünk, hogy kiderítsük, mi történt valójában – vettem át a szót. – Ez az egész akkora… akkora képtelenség. Kíváncsisk vagyunk, hogy… – Én is elakadtam.
A lány elmosolyodott, és a rácson át felénk nyújtotta a kezét.
– Megígérem, hogy elmondom nektek az igazságot, de előbb segítsetek kijutni innen!
Norral egymásra néztünk és végképp elakadt a szavunk.
Mármint, hogy mi megszöktessük ezt a lányt?!
– Muszáj kijutnom innen! – folytatta szinte esdeklőn Sinive, és most újra ugyanolyan szerencsétlennek látszott, mint a nagyteremben Darkwan nagyúr előtt.
Nor ekkor elkapta a karom, és félrehúzott. Egészen az arcomba hajolt, úgy suttogta:
– Figyelj, Drowana! Eljött az a pillanat, amire olyan régóta vártunk.
– Nem értem, miről beszélsz – suttogtam én is. – Csak nem arra gondolsz, hogy…
– Egész eddigi életemben azon törtem a fejem, hogyan állhatnék bosszút a gyűlölt Darkwanon. Most itt az alkalom. Kiszabadítjuk ezt a lányt!
– Nem látom, hol van ebben a bosszú. Csak még jobban magadra haragítod őket, és megint csak mi isszuk meg a levét az egésznek.

– Drowana! – Nor egészen közel hajolt, és a szemembe nézett. – Kicsi korunk óta te vagy a legjobb barátom. Még a testvéremnél is több vagy nekem. Eddig még szinte mindenben egyetértettünk.

Kérlek, ne fordulj most ellenem!
– Nem fordulok ellened, csak aggódom. Azt kell hinnem, hogy megbabonázott téged ez a lány. Elvesztetted az eszed, vagy mi… Mi van akkor, ha mégis ő a gyilkos, és mi segítünk megszökni neki?
Nor elkapta a vállam és megrázott.
Nézz rá! Ez a lány nem képes ilyesmire. De ha mégis, akkor megköszönöm neki. Néhány év múlva én lettem volna, aki elvágja annak az elvetemült Ynadornak a torkát.
Jól ismertem a barátomat, tudtam, hogy amit egyszer a fejébe vesz, végig viszi tűzön-vízen át. Csak reménykedni tudtam, hogy megérzései most sem hagyják cserben.
– Rendben – bólintottam. – Dolgozzunk ki egy tervet!
– Erre nincs idő! Nemsokára megvirrad.
Sinive belekapaszkodott a rácsba, úgy figyelt minket. Szeméből megállíthatatlanul peregtek a könnyek. Hirtelen ugyanaz a szánalom fogott el, amit a nagyteremben éreztem, amikor először megláttam a katonák között.
Óvatosan visszaosontunk a lépcsőhöz. Az őrt az asztalra borulva találtuk. Nor odalépett, felemelte a palackot, megrázta, majd szélesen elvigyorodott: – Ez a barom bevedelte az egészet.
Lekapkodta a falról a kulcsokat, a kezembe nyomta őket.
– Siess! – kiáltotta, és néhány hatalmas ugrással a lépcső tetején termett.
Visszabotorkáltam Sinivéhez, és találomra kiválasztottam egy kulcsot a sok közül. De szívem a torkomban dobogott, kezem pedig annyira reszketett, hogy nem voltam képes beleilleszteni a zárba.
Ekkor Sinive átnyúlt a rácson, megfogta a kezem és rám mosolygott. Keze érintésétől olyan nyugalom szállt rám, amilyet még soha életemben nem éreztem azelőtt.
Vettem egy mély lélegzetet, és beleillesztettem a kulcsot a zárba.
Nem nyitotta.
Fogtam a következőt, deaz sem volt jó.
Végül a harmadik elfordította a zár nyelvét, én pedig feltéptem az ajtót.
Ekkor meghallottam, hogy valaki fut lefelé a lépcsőn. Nor bukkant fel a folyosó végén és ránk kiáltott: – Igyekezzetek! Három katona jön az udvaron át.
Megragadtam Sinive kezét, és magam után húzva futni kezdtem a kijárat felé. Amikor a lépcső aljához értünk odafent az ajtóban megjelent az első katona. Amikor megláttam, majdnem elájultam. Nem egy egyszerű palotaőr lepett meg minket, hanem Darkwan rettegett Keselyűinek egyike, jól képzett, hatalmas termetű harcos. Hosszú haját a feje tetején bőrszíjakkal megerősített varkocsba fogta, bíbor köpenyét hátára vetette, vastag sodronyingén acélosan megcsillant a fáklyafény. Aztán felbukkant mögötte a második, majd a harmadik…
A Keselyű azonnal felmérte a helyzetet, előhúzta kardját, és megindult a lépcsőn lefelé. Norral egymásra bámultunk. Sápadt arcát látva iszonyú félelem fogott el, úgy éreztem, nyomban szörnyet halok.
Ám ekkor Sinive elém lépett, gyengéden hátrébb tolt, aztán szembe fordult a harcossal, úgy várta a támadást. Minden olyan gyorsan történt, hogy szemmel alig követhettem. A Keselyű nekilódult, és Sinive felé döfött, de mire kettőt pislogtam, a kard már a lány kezében volt a harcos pedig a kövezeten hevert élettelenül.
Addigra már leért a másik két Keselyű is, és támadásba lendült, eszelős ordítást hallatva rontottak rá a lányra. Sinive könnyedén hárította a döféseiket.
Én a falhoz lapulva figyeltem mi történik körülöttem. Rémületemben kiszáradt a szám, és annyira reszkettem, hogy összekoccantak a fogaim. Nor inkább dühösnek látszott, mint ijedtnek, és attól tartottam, hogy beleveti magát a harcba. De mire ezt végiggondoltam, Sinive eldöntötte a kérdést. Hiába az erőfölény, a hosszú kiképzés, a lány ügyesebbnek bizonyult a Keselyűknél. Védekezésből támadásba lendült, csapásai kivédhetetlenek voltak.
Mikor mind a három harcos a földön feküdt holtan, Sinive odalépett az elsőhöz, a véres kardot beletörölte a köpenyébe, derekáról lecsatolta a hüvelyt.
– Nincs több időnk! Ezeket újabbak követik majd. Ha elfognak titeket, rátok is halál vár. Nincs választásotok. Ha élni akartok, kövessetek!
– Ki vagy te? – kérdeztem erőtlenül, elcsukló hangon. Most már végképp nem értettem semmit. A nemrég még oly szánalomra méltó, gyenge leány helyett most egy képzett harcos állt előttem, aki férfiakat meghazudtoló ügyességgel bánik a karddal. Arcán elszántság tükröződött, szemében valami különös fény, amit akkor még nem értettem.
Norral egymásra pillantottunk. Láttam rajta, hogy ugyanarra gondol, amire én. Olyan útra léptünk, ahonnan már nem térhettünk le. Vagy végigmegyünk rajta, vagy meghalunk.
Egyetlen percnyi tétovázás nélkül követtük Sinivét, kinek léte örökre megváltoztatta életünket.
.
***
.
A várost elhagyva egy majorba jutottunk, ahonnan elkötöttünk három lovat, és szereztünk némi élelmet is. A gazda nem vette jó néven tettünket, de szerencsére nem indult el a nyomunkban, beérte néhány cifra káromkodással is.
A nap már magasan járt az égen, mire megközelítettük a Zorixot. Partjára érve Sinive leugrott a nyeregből, és felénk fordult.
– Itt el kell búcsúznunk egymástól! – Aztán a folyón túlra mutatott, ahol az égig érő sziklaszirtek magasodtak. – Oda már nem követhettek.
Nor izgatottan leugrott a nyeregből.
– Azt akarod mondani, hogy te bemész oda?
Sinive nem válaszolt, csak lágyan elmosolyodott, szemében derűs fények csillogtak.
– De hát az… az ott a Tiltott Tartomány! Oda élő ember nem teheti be a lábát! Ezt nem engedhetem!
Erre már én is lekászálódtam a nyeregből. Minden tagom fájt, a lábam elzsibbadt a hosszú lovaglástól. Norhoz csámpáztam, és karjára tettem a kezem.
– Nem tilthatod meg neki, hogy azt tegye, amit akar. És jól látom, pontosan tudja, hogy mit akar.
– Drowana, gondolkozz! Akkor fogták el Sinivét, amikor át akart kelni a folyón. Ha megpróbálja, megint elfoghatják.
– Az ifjú Ynador és katonái lejjebb táboroztak a folyó mentén, nagyjából félnapi járásra innen – mesélte Sinive. – Valóban feltartóztattak, amikor át akartam kelni, de Ynadort tisztességes küzdelemben győztem le a parton. A többi hazugság. Elmenekülni nem volt lehetőségem, a katonák azonnal elfogtak.
– Tehát ezért történt minden – jegyeztem meg. – Valahogyan meg kellett magyarázni Ynador halálát Darkwan előtt. Túl valószerűtlennek hatott volna, hogy az életerős kardvívót egy ismeretlen lány egyszerűen legyőzi egy párviadalban.
– Ezt a területet nem őrzik annyira, de innen nagyobb kerülőt kell megtennem, ha el akarok jutni a… – folytatta Sinive, de váratlanul elhallgatott.
– Hova akarsz eljutni? – kérdezte Nor.
– Ne kérdezz! Erről nem beszélhetek.
– Tudni szeretnénk, mit titkolsz! – erősködött Nor, és segélykérően felém fordult. – Mi segítettünk neked megszökni a palotából. Ha mi nem lennénk, te már nem élnél…
Sinive egészen közel lépett hozzánk és halk, kissé fátyolos hangon szólt:
– Való igaz, hogy nélkületek már régen a palota főterén lógnék a bitófán. Ezért hálával tartozom, amíg élek. De meg kell értenetek, az én utam máshová vezet! Nekem más sorsot írtak meg az istenek.
Rejtélyes szavai olyan elképesztő kíváncsiságot ébresztettek bennem, hogy alig bírtam magammal. Nor szemében is megláttam ugyanazt a fényt, és ahogy rám villant tekintete, már tudtam, egyet akarunk.
– Rendben – jelentettem ki határozottan, és nagyon igyekeztem, hogy arcomon tükröződjön elszántságom. – Egy rövid időre összefonódott sorsunk, és én hiszem, hogy ez nem véletlenül történt. Még együtt vagyunk ezen az úton, és te nem lehetsz tökéletesen biztos benne, hogy nekünk most kell letérni róla.
Sinive elgondolkodva figyelt. Kutató tekintete az elmémig hatolt. Éreztem, ahogy gondolataim között vájkál felfedezve a múltat, és megsejtve a jövendőt. Szemében mint aprócska gyémánt megcsillant egy könnycsepp.
Aztán így szólt:
– Én nem kérhettem ezt tőled, Drowana. Neked kellett akarnod.
Bár szavai értelmét akkor még nem fogtam fel, lelke megérintette lelkemet.
Így hát újra nyeregbe pattantunk, és egymástól kissé eltávolodva átúsztattunk a méltóságteljesen hömpölygő Zorixon. Nem épp ott értük el a másik partot, ahol számítottuk, de Sinive könnyen megtalálta az ösvényt, amely felvezetett a szirtek közé.
Utunk sebes folyású patakokon, vad zúgókon, sötét fenyveseken vezetett keresztül. Ahogy feljebb jutottunk, a talaj egyre sziklásabbá vált. A nap eltűnt az égig érő fák mögött, a levegő lehűlt, fázni kezdtünk.
Sinive láthatóan nem törődött a külvilággal. Gondolataiba mélyedve haladt előre, rendületlenül. Csak egyszer szólt hátra, hogy gyorsabb iramra biztasson bennünket. Ólmos fáradtság vett erőt rajtam. Úgy éreztem, menten lefordulok a nyeregből, mégsem adtam fel, mert ott lovagolt előttem ez az ismeretlen lány, aki úgy vonzott minket, hogy elmentünk volna vele akár a világ végére is.
Amikor felértünk a fennsíkra, előttünk ameddig a szem ellátott, a végtelennek tetsző hegylánc eget ostromló csúcsai magasodtak. Felettünk bársonykék égbolt terített kupolát. Felragyogtak az első csillagok.
Sinive megállj intett, és leugrott a nyeregből. Mi is ezt tettük, lovainkat a fákhoz kötöztük és letelepedtünk a sziklák közé a fűbe.
– Nagyon jól figyeljetek! – magyarázta Sinive. – Minden, amit láttok és hallotok majd, olyan rémisztő lesz, hogy úgy érzitek, elérkezett halálotok napja. De bármi történik, ezt a helyet ne hagyjátok el!
Aztán hozzám fordult, és megfogta a kezem:
– Drowana! Hamarosan véget ér utam ebben a világban, és végtelen megnyugvással tölt el, hogy te itt vagy.
Kérdőn néztem rá, nem értettem, mire gondol.
Sinive felcsatolta derekára a kardot, és elindult a fennsík közepe felé.
Fel akartam állni, hogy utána fussak, de ekkor különös remegés, vagy inkább bizsergés hullámzott végig a bőrömön, és tömörebbé, súlyosabbá vált körülöttünk a levegő. Áthatott, körbefogott minket. A remegés felerősödött, míg végül szűnni nem akaró rázkódássá fokozódott, mely egész testemet cibálta. Szemem káprázni kezdett, és hányinger fogott el.
Norral összekapaszkodva lekuporodtunk a földre. A koponyám mélyéről egy hang felvijjogott, és szörnyű zúgássá erősödött.
Lassan tértem magamhoz, nem emlékeztem mikor szűnt meg a szörnyű hang. Felemeltem a fejem, és attól, amit láttam, meghűlt ereimben a vér. Sinive ott állt a fennsíkon, egy nyíllövésnyire tőlünk szálfaegyenesen, kardját a kezében tartva. Hajába belekapott a szél. Felette megnyílt az égbolt és a vakító, lilás gomolygásból egy óriási madár ereszkedett alá méltóságteljesen, szétterített szárnyakkal, egyenesen Sinive elé. Testét fekete, fényes pikkely borította, égővörös szemei fellángoltak. Karvastagságú karmaival belekapaszkodott a földbe, hatalmas, hártyás szárnyait leengedte. Horgas csőréből, sűrű, ragacsos massza csorgott a földre.
Bénultan kuporogtam a sziklák között. Gondolkodni sem voltam képes. Csak egyetlen szót ismételgettem folyamatosan: Sinive… Sinive…
A lány ekkor megmozdult, felemelte kardját, és hátrált néhány lépést. A szörnymadár, mintha csak ekkor vette volna észre, újra szétnyitotta hatalmas szárnyait. Csőrével Sinive felé kapott, de a lány kardjával kivédte a támadást. Ekkor a szörnymadár meglengette szárnyait, ám Sinive a földre vetette magát, és amikor átlendült felette a szárny, talpra ugrott, és egy gyors mozdulattal lemetszett belőle egy darabot.
A szörnymadár felüvöltött fájdalmában, mi pedig kis híján megsüketültünk a hangtól, mely olyan erővel zúdult ránk, hogy levert minket a lábunkról. De azonnal talpra ugrottunk, nem akartunk egyetlen pillanatot sem elveszíteni a látványból.
A szörny ekkor csapott le másodszor sokkal erőteljesebben, mintha csak most ébredt volna rá, méltó ellenfélre lelt e földi halandó személyében. Valahányszor felemelte szárnyát és suhintott vele, Sinive ügyesen kitért, és mindig kimetszett egy-egy újabb darabot belőle.
Ekkor a szörny váratlanul felemelkedett, karmaival megragadta Sinivét és a felröppent vele. Mikor már elég magasra szállt, elengedte, és Sinive fájdalmas kiáltást hallatva zuhant a sziklás talajra. Kardját elejtette.
Nor ekkor üvöltve felugrott, és futni kezdett a lány felé. Nem volt más választásom, utána vetődtem, és elkaptam a bokáját. Nyekkenve vágódott el, fejét beverte egy szikladarabba.
– Megőrültél? – kiáltottam rá, és a félelemtől kiszáradt a torkom.
– Meg fogja ölni! – zokogta Nor, és öklével a földet ütötte tehetetlenségében. – Olyan gyenge!
– Nála erősebbet sosem láttam még.
S mintha ráerősítene a szavaimra, Sinive újra talpon volt, kardját két kezével markolva maga elé tartotta. A szörny a csőrével vágott felé, de a lány elhajolt, és beledöfött a vérvörösen izzó szembe.
A minden eddiginél erőteljesebb üvöltés megremegtette a sziklákat, felforrósította a levegőt. A szörny visszahúzódott a magasba, mögötte, az égbolton bezárult a gomolygó nyílás.
Sinive aléltan a földre rogyott.
– Győztünk… győztünk! – kiabált Nor, és Sinivéhez futott. Mire én is odaértem, Nor már mellette ült, és karjaiban tartotta.
Sinive bal karja eltört, teste csupa vér volt. Erőtlenül intett, hogy hajoljak közelebb.
– Még… nincs… vége… – suttogta alig hallhatóan. – Vissza fog jönni… hamarosan. Csak egy kis pihenő… csak erőt gyűjt.
Ajkára tapasztottam a kezem.
– Most ne beszélj! Te is gyűjtsd az erőd!
– A két szeme között… kellett volna… eltalálnom. Nem sikerült, és ez… nagy baj. Most már… tudja, mire számíthat.
– Sinive, kérlek…
– Figyelj! Nekem, muszáj… le kell győznöm! Ha nem sikerül, az átjárón keresztül… ellepik a világot a szörnyek. Minden hetedik évben… próbálkozik egy. Mindig ugyanazon a napon. A tízedik holdtöltét… követő újhold napján, amikor teljes sötétségbe borul az ég. Évszázadok óta… így van ez. Eddig még mindig volt valaki, aki legyőzte. A lánc… eddig még… nem szakadt meg. Én majdnem elbuktam. Csak nektek köszönhetem, hogy… itt lehetek és megküzdhettem vele…
– Sinive! – kiáltott fel Nor. – Engedd át nekem! Te megsebesültél, téged meg fog ölni.
– Ez a sorsom. De előbb még… elveszem tőle a lelkét.
Ekkor újra zsibbasztó hullámok öntötték el testem, a levegő sűrűsödni kezdett körülöttünk.
Sinive gyorsan folytatta:
– Drowana, jól figyelj! A szörnyet csak nő… győzheti le. A férfiak ereje neki is… több erőt ad. Csak olyan lehet, akiben nincs semmi becsvágy, sem gőg, és nem fűti semmilyen szenvedély. De a legfontosabb az, hogy… önként kell vállalnia. Csak a tiszta áldozat… ami legyőzheti őt. A nevem is… az én népem nyelvén Sinive azt jelenti… önfeláldozás.
– Ne aggódj… biztosan lesz olyan, aki vállalja!
– Most kell… most kell átadnom… nincs itt senki más, csak te…
– De én nem tudom… én nem vagyok erre képes…
– Akkor meg fog szakadni a lánc, és… a világot elárasztják a szörnyek…
Teljesen összezavarodtam. Én ezt nem vállalhatom fel, én nem vagyok harcos, én nem…
A rezgés újra erősödni kezdett, mintha egy földrengés nem a talajt, hanem a levegőt rengetné meg. Felettünk sűrűsödni kezdett a lég, és lassú gomolygás indult el egyetlen pont körül, hogy aztán szétterülve az egész eget befedje.
Sinive lassan felemelkedett, és imbolyogva talpra állt. Mellette akartunk maradni, de ő egy határozott intéssel hátra parancsolt minket. Visszafutottunk a sziklákhoz, és lelapultunk.
A gomolygás erősödött, a rázkódás szinte elviselhetetlenné vált. A tátongó nyílásból éles fény csapott ki, és kireppent belőle a feketepikkelyes, csonkaszárnyú szörnymadár. Már nem volt olyan méltóságteljes, mint először. Ahogy földet ért, azonnal támadásba lendült. Vad csapásait nehezen védte Sinive.
Izgatottságomban olyan erősen belevájtam körmöm a tenyerembe, hogy kiserkent a vérem. Úgy éreztem, órák óta tart a harc, és a szörny egyre hatalmasabbá vált, Sinive ereje pedig vészesen fogyott. Már lábra sem tudott állni.
Ekkor a szörny két szárnyával megragadta őt, és felemelte. Ám a lány fellendítette kardját, és maradék erejével pontosan a szörny szeme közé döfött. Az üvöltéstől az undorító ragacs szétfröccsent, Sinive a földre zuhant.
A hatalmas, élettelen testből sötét tűz lángolt fel, mely szikrákat szórt a légbe, és a szemünk láttára hamvadt el lassan. Egyetlen porszem sem maradt belőle.
Odafent a fény kihunyt, az átjáró bezárult, sötétség borult a fennsíkra.
Sinivéhez rohantunk. Nor térdre rogyott mellette, és ismét a karjaiba vette.
– Drowana… – nyögte a lány alig hallhatóan. – Át kell adnom… az örökségem… át kell adnom a nevem… elfogadod?
Döntöttem.
– Elfogadom.
Mikor lelke elhagyta testét, zokogásban törtünk ki. Reggel ott temettük el a fennsíkon, az égig érő fenyők tövében. Sírjára kőhalmot emeltünk.
.
***
.
A gyerekek lassan ocsúdtak révedezésükből. Olyannyira magával ragadta őket a történet, hogy némelyik azt sem tudta, hol van.
– Nos? – kérdeztem, és belenéztem a tiszta szemekbe. – Hogy tetszett Sinive története?
– Gyönyörű volt! – kiáltották. – Csodálatos!
Tirina, a legkisebb lány könnyes szemét törölgette, és hüppögött.
– Úgy sajnálom Sinivét! Ugye, elmeséled majd még egyszer!
– Hát persze… egyszer majd elmesélem! – feleltem, és terelgetni kezdtem őket kifelé. – Induljatok! Anyukátok már biztosan vár rátok.
.
***
.
Azon az éjjelen meglepően jól aludtam. Táskáimat este összekészítettem, hogy hajnalban, még napfelkelte előtt útnak indulhassak.
Az első madárfüttyre ébredtem. Ruháimat magamra kapkodtam, és olyan csendesen, ahogy csak tudtam, lesurrantam a lépcsőn. Hűvös volt a hajnal. Köpenyemet magam köré csavartam, átvágtam az udvaron, és beléptem az istállóba.
Ám ekkor neszezést hallottam a hátam mögül. Megperdültem, megmarkoltam kardomat.
Az a leány állt az ajtóban, akit tegnap este először láttam a teremben. Kócos hajából néhány szalmaszál meredezett ki. Gyűrött ruhája megcsavarodott vézna testén. Álomittas szemével engem bámult, arca semmilyen érzelmet nem mutatott.
– Hogy kerülsz ide? – kérdeztem meglepetten. A lány nyilvánvalóan az istállóban töltötte az éjszakát, és nem értettem, hogy miért.
– Rád vártam – felelte egyszerűen.
– Mit akarsz tőlem?
– Veled akarok menni.
Megrökönyödve bámultam rá.
– Hova?!
Szelíden elmosolyodott.
– A Tiltott Tartományba. Az a történet, amit meséltél, rólad szólt. Azt mondtad, velünk egykorú lehettél akkor. Azóta eltelt hét esztendő. Most volt a tízedik holdtölte két hét múlva újhold lesz.
Lehajoltam, hogy szemünk egy magasságba kerüljön.
– Nagyon okos vagy. Érdekes, hogy sosem láttalak még errefelé.
– Most költöztem ide. A szüleim meghaltak, a nagybátyámnál lakom.
– Mit is mondtál, mi a neved? Lulla?
A lány rám villantotta tekintetét. Gondolkodott egy darabig, majd egészen halkan megszólalt:
– A nevem… a nevem mostantól Sinive.
Mire magunk mögött hagytuk a várost, a nap már magasan állt. Fénye beragyogta a vidéket.
.
.

Hogy tetszett a bejegyzés?

Kattints valamelyik csillagra az értékeléshez!

Az értékelések átlaga 0 / 5. Értékelések száma: 0

Legyél te az első, aki értékeli a bejegyzést!

Ha hasznosnak találtad ezt a bejegyzést...

Kövess a közösségi oldalaimon is!