Jelek

A minap láttam egy videót, amiben egy hölgy az életében tapasztalt angyali segítségről, avagy az isteni jelenlétről beszélt, és ez mélyen megérintett, mert eszembe juttatta a saját életemben megtapasztaltakat. Sokszor kaptam jelet, de ezekre először nem figyeltem fel, csak később eszméltem rá, illetve sok olyan megmagyarázhatatlan esemény történt velem, körülöttem, aminek fontossága szintén csak később tudatosult bennem. Ma már folyamatosan figyelek, és így élem az életemet. A sok esemény közül most csak kettőt mesélek el.

1998 nyarán a válásom után először készültünk nyaralni menni a gyerekekkel. Az akkori munkahelyem, a SOTE balatonvilágosi üdülőjében biztosítottak nekünk helyet. Szörnyű időszakon voltunk túl, igazán ránk fért a kikapcsolódás, és a gyerekek egyébként sem voltak még a Balatonnál. A Déli pályaudvaron a pénztárban előre megvettem a jegyeket, majd elindultam vissza a metróhoz. Ekkor egy hang azt súgta, hogy kérdezzek rá még egyszer a vonatindulásra, biztos, ami biztos. Beálltam az információ előtti hosszú sorba azzal a tudattal, hogy így le fogom késni a vonatomat, de egy különös érzés szinte odaragasztott, nem engedett elmenni.

Egyszer csak látom, hogy egy magas, vékony férfi előremegy a sorunk mellett az ablakhoz, és egy pénztárcát szuszakol át az üvegfal alatti résen azzal, hogy valaki a pénztárnál felejtette. Uramisten! Hirtelen elöntött a forróság, odarohantam az ablakhoz, hogy az az én pénztárcám, meg tudom mondani, hogy mi van benne, az előbb vettem jegyeket. Az információs hölgy mosolygott, kiadta a pénztárcát, én pedig megfordultam, hogy megköszönjem a férfinak, de eltűnt. Közel s távol senki sem volt az információs ablak előtt ácsorgókon kívül. Kérdeztem az embereket, hogy látta-e valaki, hogy merre ment, de senki sem látta, néhányan pedig eléggé furcsán néztek rám, azt se tudták, miről beszélek, és rám szóltak, hogy ne tolakodjak, álljak be szépen a sorba.

A szívem olyan hevesen vert, hogy alig kaptam levegőt, arra sem emlékszem, hogy kerültem a metróra, csak a Nyugati pályaudvaron tértem magamhoz, és kezdtem felfogni, hogy mi történt. A teljes fizetésem benne volt a pénztárcámban, ha elvesztettem volna, egész hónapra nem marad pénzünk, és még a nyaralás is ugrik.

A másik történet évekkel ez előtt az esemény előtt történt, még a hat évig tartó válási hercehurca közepette, amikor a Péterffy kórház trauma intenzívén dolgoztam. Akkoriban már nagyon fáradt voltam fizikailag és mentálisan is, megviseltek az éjszakai műszakok, a balesetek, legfőképpen a gyerekekkel történt, sokszor végzetes balesetek. Azon gondolkodtam, hogy váltanom kellene, és valami mást csinálni, ami kevésbé megterhelő.

Június volt, és épp egy harminchat órás műszak után próbáltam lazítani a vonaton, de még annyira fel voltam pörögve, hogy alig bírtam megülni a helyemen. Lehunytam a szemem, és azon kezdtem gondolkodni, hogy mi a fészkes fenéhez kezdjek, mert mindenképpen el akartam jönni az intenzívről, csak épp nem tudtam, hogy hova. Aki jártas az egészségügyben, az tudja, hogy akkoriban mennyire nehéz volt igazán megfelelő állást találni. Kevés volt a nyolcórás rendelői állás, a kórházak osztályain pedig szinte csak a belgyógyászatokon volt üresedés, de az „csöbörből vödörbe” lett volna.

Ekkor magamban fohászkodni kezdtem egy aprócska jelért, egy icipici útmutatásért vagy legalább egy kósza gondolafoszlányért, hogy elindulhassak valamerre. Tudtam, hogy nehéz a dolgom, de el voltam keseredve, és kilátástalannak éreztem az életemet.

A vonat megállt Kispesten, új utasok szálltak fel, többek között egy fiatal nő mózeskosárban egy pici babával. A velem szembeni ülésre ült le, a kosarat az ölébe tette, de túl nagy volt, nem fért el jól, ezért kis tétovázás után kivette a babát, rám nézett, és megkérdezte, hogy megfognám-e egy pillanatra. Átvettem a babát, amíg ő a kosarat feltette a polcra. Ezután beszélgetni kezdtünk, és elmesélte, hogy a pici fia hathetes, épp kontrollon voltak a kórházban. A férje sajnos beteg, ezért egyedül kellett jönnie. Aztán részletesen elmesélte a szülését is, és nagyon hálás volt, mert a kórházban mindenki rendkívül kedves volt vele, főleg a szülésznők. Mire Pilisre értünk, már pontosan tudtam, hogy mihez akarok kezdeni a következő években.

Másnap szabadnapos voltam, bementem az I. Szülészeti klinikára azzal, hogy szülésznő szeretnék lenni, de természetesen előtte nővérként is elhelyezkednék valamelyik osztályon. A főnővér nem volt bent, mert egy kongresszusra ment. Gondoltam, akkor átmegyek a II. Szülészeti klinikára, hátha ott sikerrel járok. Ott még sikerült elcsípnem a főnővért, mert bár ő is arra a bizonyos kongresszusra készülődött, de késésben volt, így tudtunk beszélni. A kölcsönös szimpátia eredménye az lett, hogy másnap beadtam a felmondásomat a Péterffyben, kéthetes felmondási idő után eljöttem, a klinikán nővéri állást kaptam a terhespathológián, és az év szeptemberében elkezdhettem a szülésznőképzőt.

Később aztán úgy alakult, hogy mégis dolgoztam az I. Szülészeti klinikán is, szülőszobán, gyermekágyon, nővédelemben, koraszülött intenzíven is.

Sosem bántam meg, hogy akkor hallgattam a Jelre, és így csaknem két évtizeden át nem az emberek halálánál asszisztáltam, hanem a születésénél.