(részlet)

Theor Den a mócsingos hús utolsó darabjával küzdött. Már legalább fél órája rágta, de sehogyan sem boldogult vele. Amikor úgy látszott, hogy győzelemre viszi a dolgot, a hús addig szétrágott darabjai valahogy mindig összeálltak, még keményebb állagot képezve. Theor Dent azonban nem olyan fából faragták, hogy meghátráljon egy kemény küzdelem elől. Néhány gyors állkapocs mozdulat, egy erőteljes nyelés, és máris győzelemre vitte a harcot. Aztán Zizi felé fordult, aki már legalább egy órája gubbasztott a sarokban, letolt gatyával, remegő térdekkel, gyötrelmes arccal. Homlokán gyöngyözött a veríték, keze ökölbe szorult, és hatalmasakat nyögött.
- Te, jós... meddig piszmogsz még a pöcelyukon? Zizzenj le onnan, rám tört a szükség!
- Nem tehetek... róla... jajj... én nem szoktam... húst enni... jajj... mindig meghajt.
- Látod? Ha nekem adod, amikor kértem, most nem szenvednél miatta.
- Azt hittem, a khittarán börtönökben azért jobb az ellátás. - Nagy nehezen felegyenesedett, felcibálta a nadrágját, megigazította a szerteszét álló tincseit, aztán a kaftánja alól előhúzott egy szarvasbőr zacskót. - Most kénytelen leszek megint hasfogó porokat szedni. Kinyitotta a zacskót, és kiszedegetett belőle néhány gyökérdarabkát, pár szem fekete magot, és egy apró szelencét, amelyből egy keveset a tenyerére szórt, és azon nyomban felnyalta.
- Mik azok ott, a kezedben? - kérdezte a barbár, miközben magára cibálta a nadrágját. Neki nem volt szüksége sok időre, hogy kiadja magából a felesleges terhet.
- Ezek gyógyhatású készítmények. Sanvah magvak álmosság ellen, tibus gyökér nyugtalanság ellen, mahinbogyó az erőnlét fokozására...
Theor Den felkapta a fejét.
- Mahinbogyót mondtál?
- Azt.
- Jól érettem... van nálad mahinbogyó? És nem szóltál róla?!
- Szólnom kellett volna?
- Tudnod kellett volna, hogy nekem nagyon nagy szükségem van a mahinbogyóra! Elvégre jós vagy!
- Én... ööö... nem gondoltam, hogy ez neked... ennyire fontos.
Theor Den nyelt néhányat, aztán közelebb hajolt.
- Mutasd! Mennyid van?
Zizi előzékenyen a tenyerébe öntötte a zacskó teljes tartalmát. Volt ott mindenféle elszáradt levéldarab, elhullott állatok foga, egy összetekert emberi hajtincs, és négy darab zöld mahinbogyó.
- Ezeket add nekem! - kérte a barbár.
- Mostanában nem könnyű hozzájutni ezekhez a jófajta bogyókhoz. Nagyon kevés helyen terem, és...
- Mit kérsz értük?
- Tudnod kell, hogy ezek itt rendkívül értékesek, és a leggazdagabb nemes urak versengenek érte, igazán nem akarlak elkeseríteni, de nem hiszem, hogy neked lenne annyi pénzed, hogy...
- Bökd már ki, hogy mennyit kérsz!
Zizi egy darabig gondolkodott, végigmérte az előtte magasodó hatalmas termetű harcost, aztán kinyögte: - Mit tudnál felajánlani cserébe?
- Lássuk csak! Elég annyi, hogy miután elszedtem tőled a bogyókat, nem töröm el kezed-lábad?
A jós bólintott, és gyorsan átrakta a barbár tenyerébe a négy darab mahint.
- Öröm veled üzletet kötni - vigyorgott Theor Den, és azon nyomban a szájába tuszkolta az első bogyót. Élvezettel rágni kezdte, amitől megindult a nyálcsorgása is, de nem bánta.
Villám fénye lobbant, egy pillanatra bevilágította a cellát, a falra rajzolta az ablakot három részre osztó kéthüvelyknyi vastagságú rudak árnyékát. Shalmud, az öreg fogoly feltápászkodott a szalmáról, megropogtatta elgémberedett csontjait, aztán az ablak elé állt, hogy a tenger felől beáramló hűvösebb levegő lehűtse felhevült arcát.
- Nagyon különös - jegyezte meg. - Több, mint hetven esztendőt megértem már, de sosem tapasztaltam, hogy Maslaamban ennyit esett volna az eső. Érthetetlen.
- Mit számít az? - röffent a barbár. - Mi jó, száraz helyen vagyunk, nem ázunk meg.
- Pedig ma éjjel ronggyá fogsz ázni, barátom - jelentette ki Zizi hamiskás mosollyal. - Jobban teszed, ha felkészülsz rá!
- Mi van?
- Ma éjjel megszökünk.
- Tegnap is ezt mondtad...
- Tegnap tévedtem. Nem jól értelmeztem a jeleket... de most holtbiztos. Érzem, hogy odakint, ebben a pillanatban is éppen a megmentésünkön munkálkodnak az istenek.
- Miféle istenek, te, agyalágyult?
- Hát... ha jól látom, a víz istennője, Altiahna, és a hősök istene, Erran Eranthar...
- Mi?! - Theor Den a szemét meresztgette a sötétben, hogy jobban lássa az idiótát, aki nem átallja már megint a szökés csalfa reményével kecsegtetni őket. Ám valami szöget ütött a fejébe. Elég mélyre.
- Milyen nevet mondtál? Hogy hívják az istennőt?
- Altiahna... ő a víz ősi istennője... és Erran Eranthar a...
- Na, várjunk csak! Biztos vagy benne, hogy így hívják?
- Hogyne lennék!
- Nem Althirát látsz véletlenül?
Zizi lehunyta a szemét, ujját a halántékához emelte, aztán felsóhajtott: - Igazad van... Althira... de akkor ő nem istennő.
Theor Den talpra ugrott, és izgatottan járkálni kezdett a cellában.
- Dehogynem... dehogynem - hajtogatta. - Ő az én szépséges istennőm. Althira... tudtam, hogy nem hagysz cserben!
Ezekre a szavakra Shalmud is felélénkült.
- És nem Erran Eranthar, hanem Eren... Devon Eren...
Zizi elégedetten összedörzsölgette a tenyerét.
- Ugye hogy megmondtam? Altiahna vagy Althira... teljesen mindegy. Én tökéletesen jól látom a jövőt.
Az ablakhoz sétált, felugrott, elkapta a két vasrudat, és meglepő módon egészen könnyedén felhúzta magát egészen addig, hogy kiláthasson. Aztán a következő pillanatban felordított, és visszazuhant a kövezetre. Szeme tele lett porral és törmelékkel, amelyet az ablak felső peremébe becsapódó acél nyílvessző okozott.
- Az ördögbe! - dörmögött, miközben a kaftánja sarkával próbálta megtisztítani a szemét.
Közben Theor Den bakot tartott, amelyre az öreg Shalmud felkapaszkodott, hogy szemügyre vehesse a nyílvesszőt.
- Egy dupla zsineget erősítettek a végére - közölte, aztán felnyúlt, hogy kitapogassa. - Ó... ez egy nadzu.
- Micsoda? - nyögött a barbár. - Mi a fene az a nadzu?
- Olyan, mint az asszonyok ruhaszárító kötele. Tudod, amilyet kifeszítenek két épület között. Ráerősítik a mosott ruhát az egyik madzagra, a másikkal pedig mindig tovább húzzák. Aztán kirakják a következő ruhát, megint tovább húzzák, és így lassan mindegyik a helyére kerül...
- Jó, jó... értem - nyögte egyre türelmetlenebbül a barbár. Shalmud nem volt súlyos, de már jobban szeretett volna megszabadulni a terhétől.
- Mozog... - jelezte az öreg. - Valamit ide akarnak juttatni általa odalentről.
- Hát akkor segíts nekik. Húzzad!
- Felesleges... már itt is van. - Shalmud feljebb nyújtózkodott, hogy beemelhesse a zsineghez erősített batyut. Aztán közösen kinyitották, és a mélyéről előhalásztak egy kétarasznyi hosszúságú reszelőt. Shalmud magasra tartotta, hogy mindhárman szemügyre vehessék a fel-fellobbanó villámok fényében.
- Mutassátok a levelet! - vakkantotta közbe Zizi.
- Miféle levelet? - Theor Den belekotort a batyuba, de hasztalan. - Nincs itt semmi más.
- Nem írtak levelet?!
- Minek írtak volna? Én nem tudok olvasni.
- Én sem - közölte Shalmud.
- De én tudok! - húzta ki magát büszkén. - Sőt... írni is.
- És nekik ezt honnan kellene tudniuk?
Zizi megvonta a vállát, és sértődötten arrébb vonult. Theor Den és Shalmud viszont nem tétovázott sokáig: azonnal nekiláttak, hogy mielőbb megszabaduljanak az ablaknyílást elzáró vasrudaktól. A felállás ugyanaz volt, mint az előbb: a barbár bakot tartott, az öreg reszelt.
- Mennyi ideig tart, mire mind a négy helyen elvágjátok? - firtatta Zizi. - Három-négy óránk van virradatig. És közben jön az őrség is ellenőrizni...
- Ne izgulj! Nem kell négy helyen elvágni... - közölte Theor Den. - Csak felül... a kettőt. Aztán lehajlítom őket.
- Jó... akkor addig alszom egyet.
- A kecsketoszogató, girhes öregapádat alszol, te, féleszű! Készülj! Ha Shalmud elfárad, te folytatod!
- Jól van, na! Nem kell mindjárt idegeskedni! De mondd, csak kedves, barbár cimborám, honnan fogják tudni odalent, hogy mikor vágtuk át a rácsot?
- Althira abban a pillanatban tudni fogja, amint megtörténik.
Zizi nem kérdezett többet. Levetette a kaftánját, szépen komótosan összehajtogatta, letette az egyik sarokba, és türelmesen várt, mikor kerül rá a sor.
(...)