Alighanem ez volt az a pillanat, amikor Carol rájött, ostobaságot követett el. A felismerés úgy hatott, mint egy atomrobbanás. Váratlan, megrendítő, mindent letaroló...
Fogalma sem volt arról, merre jár. Az út tűhegyes kanyarulatai és a sötét massza, ami körülvette, próbára tették figyelmét és ügyességét. Vissza kellett vennie a sebességből, hogy ne sodródjon ki, ez mentette meg az életét...
Durrdefekt. Az alatt a fél másodperc alatt, amíg kocsija a szakadék felé vette az irányt, Carol végigpergette élete minden kínját, örömét, félelmét és boldogságát... De mielőtt elérte volna a sziklaperemet, egy dühös, korrigáló mozdulattal visszarántotta a kocsit, hogy aztán ide-oda csapódjon a sziklafal és a szalagkorlát között, mint ahogy ő bukdácsolt még egy perccel ezelőtt saját érzelmei labirintusában.
Mikor végre elfogyott a lendület, és egy végső csattanás után belevágódott a vízelvezető árokba, sírva fakadt. Sokszor ijedt meg életében, voltak különböző fóbiái is, de ilyen elementáris erővel feltörő rémület még sosem fogta el.
A durrdefekt késő éjjel az elhagyatott, hegyi úton már önmagában is ijesztő. Mégsem ez volt, ami miatt összeszorult a gyomra, és hányinger kerülgette. Amikor a lendület nyílegyenesen arra sodorta, ahol egy darabon hiányzott a szalagkorlát, egyetlen röpke pillanatra elméjébe villant, hogy hagyja, nem tesz semmit. Látta kívülről a kocsit, ahogy átbukik a szakadék szélén, és nagy ívben megkezdi útját a halhatatlanság felé...
Ekkor kezdett peregni a film szédítő sebességgel. A múlt zavaros masszájából a jelen kristályélességű pillanatán át a jövő ködös bizonytalanságáig. Ám elért ahhoz a részhez, ahol a gyászolók körülállják a sírját. A meglepően nagy tömegben felfedezte Edward Fint, amint előveszi patyolatfehér zsebkendőjét, megtörli könnyáztatta szemeit, aztán mélyen felsóhajt: - Hát igen, az élet veszélyes! - Carol felsikoltott.
Ekkor tette meg azt a bizonyos mozdulatot, mellyel visszatartotta a kocsit a zuhanástól. Még mit nem! Nem szerzi meg Edwardnak azt az örömet, hogy ilyen könnyen megszabaduljon tőle!
Miközben próbálta enyhíteni szíve zakatolását, lecsillapítani a fülében pulzáló robajt, közhelyek zagyva keveréke furakodott az elméjébe: "a szökés soha nem segít!", "ez a nők sorsa" és "szembe kell néznünk a tényekkel: Edward mégiscsak férfi!"
Néhány perc múlva, amikor már annyira magához tért, hogy higgadtabban felmérje helyzetét, végigtapogatta a testét. Leszámítva a biztonsági öv fullasztó szorítását, nem érzett fájdalmat, és minden részét épnek találta.
Felkapcsolta a belső világítást, a visszapillantó tükörben szemrevételezte az arcát is. Hosszú, vörös, bodros haja nyirkosan tapadt a nyakába, homlokába. Mandulavágású türkizkék szemei még ebben a sápadt, fakó derengésben is ragyogtak. Bőre halovány volt, és ez nem csak annak köszönhető, hogy éppen az imént élte túl saját halálát.
Ostobaságot követett el, de megfizeti az árát. Táskájából előhalászta mobilját, de aztán bosszankodva félredobta. Nincs térerő.
A kesztyűtartóban megtalálta a zseblámpáját. A kocsit körüljárva aztán mélységesen megdöbbent. Sehol nem látta a gyönyörű éjkék Mazdát. Helyette, mint összegyűrt papírgalacsin, egy nagy halom eldeformálódott ócskavas hevert az árokban.
Újabb közhelyek a csodával határos módról, meg a hajszálról, amely meg sem görbült...
- Remek! - kiáltott fel epésen. - Megint hoztad a formád, Carol!
Hiába pásztázta lámpájával az utat, ebben a tömény szilvalekvárban, nem lehetett tájékozódni. Most kéne egyet sikítania, de úgy istenigazából! Már nyitotta a száját, amikor eszébe villantak édes jó anyukája szavai a pánik és a logikus gondolkodás kapcsolatáról. Aztán megint megjelent előtte a gyászoló sokaság, amint szánakozó fejcsóválások közepette egymásnak suttogják: "ha akkor nem veszíti el a fejét...", és "ha akkor nem a rossz irányba fordul..."
A fenébe! Mozdulj már, Carol!
Röpke gondolkodás után végül úgy döntött, előrefelé indul el, hiszen az útnak azt a részét, amerről jött, már ismerte. Igaz, el volt foglalva a gondolataival, de nem emlékezett arra, hogy találkozott volna élő emberrel, amióta elhagyta a várost. És ennek már legalább két órája.
Valószerűtlenül rövid villanás erejéig eszébe jutott, hogy a kocsiban is maradhatna, de ugyanolyan gyorsan el is vetette ezt az ötletet. Bármit, csak ne kelljen tétlenül ülnie a talán soha el nem érkező segítségre várva!
Aztán a félórás gyaloglás a kíméletlenül szitáló esőben, a csúszós aszfalton megingatta önnön logikus gondolkodásába vetett hitét.
Talán kihalt az emberiség? Vagy leszaladt a térképről?
Vacogott. Vastag pulóvere teljesen átázott. Farmernadrágja nyirkosan tapadt a combjához. Korgott a gyomra, és legszívesebben felkiáltott volna: Anyukám!
Szél kerekedett. Belekapott Carol hajába, és kibillentette az egyensúlyából. Lámpáját előrenyújtotta, hogy felderítse maga előtt a terepet, de az esőfal, és a nedves aszfalt tömör feketesége elnyelték a halványuló fényt.
Odafent egyre vadabb szél tépkedte rongyosra a súlyos felhőzetet. Mögüle egy-egy reménykeltő pillanatra előbukkant a Hold, olyan képzetet keltve, mintha hamarosan virradna. De Carol tudta, éjfél körül járhat az idő, a hajnali, feloldozó fényekre még várni kell.
Megtorpant. Értelmetlen tovább folytatnia az utat. Dühös, hirtelen mozdulattal fordult meg. A következő lépése egy üregben ért véget, mely elég mély volt ahhoz, hogy jobb lába térdig belecsússzon és eléggé szűk, hogy ott is ragadjon.
Olyan iszonyú fájdalom hasított a bokájába, hogy elzsibbadt tőle a teste, és eltompult minden érzéke. Lerogyott az úttestre, szemét elárasztották a könnyek.
Az első pillanatban nem merte mozdítani a lábát, a következőben pedig nem bírta... Minden újabb próbálkozása sikolyba fulladt, olyan heves hullámokban öntötte el testét a fájdalom. Végül úgy döntött, egy darabig nem próbálkozik, hadd pihenjen kicsit a bokája.
Belenyúlt a vízbe, le egészen az üreg aljáig, hogy kitapogassa, mi az, ami fogva tartja a lábát. Egy félkörformájú vasdarabot érzett... valami gyűrűfélét, vagy oszlopmaradványt. Ebbe csúszott bele a lába, ez szorította, deformálta fájdalmas merevségbe, mozdíthatatlanul.
- Ez egyszerűen nem lehet igaz! - Dühében hatalmasat csapott a vizes aszfaltra, ahonnan vízcseppek fröccsentek a szemébe, arcára.
Reszketett. Elhatározta, ahogy hazaér, első dolga lesz, hogy kitekeri Edward nyakát. Erről is ő tehet! Miatta került ilyen kilátástalannak tűnő helyzetbe.
- Nyugodj meg Carol! - próbálta csitítani a mélyről felbuggyanó keserű félelmet. - Lélegezz mélyeket! Így! Szépen, lassan!
"Nincs semmi baj. Egy kicsit pihenek, aztán majd valahogy kihúzom a lábam, visszamegyek a kocsihoz, és hívok segítséget. Vagy... majd csak jön valaki, aki segít."
De mi van akkor, ha holnap sem jön senki? Mi van akkor, ha egy hétig nem jön... vagy egy évig...!
"Nyugalom! Légy fegyelmezett! Semmi ok a pánikra!"
Halk csukló zokogás tört fel belőle. Zsebkendőt keresett, de nem talált.
"Még hogy nincs ok a pánikra? Ez a legeslegjobb ok a pánikra!"
Felnevetett. Szinte visítva... Vizes, maszatos orrát beletörölte a még vizesebb, összetapad pulóvere ujjába. Lámpája ott hevert mellette, ahova leejtette néhány perccel ezelőtt. Bekapcsolta. Sikerült kicsikarnia belőle néhány erőtlen fénysugarat.
Ekkor hallotta meg a hangot.
Halk zörej volt. Tompa, surrogó és szabályosan ismétlődő, mint mikor valaki lépdel a puha füvön, majd felerősödő, amikor rátért az aszfaltútra.
Carol az első pillanatban reménykedő megkönnyebbülést érzett. Megtalálták. Aztán szívébe szúró rettegés hatolt. Lehet, hogy egy vadállat... egy farkas, vagy egy... medve. Vagy...
Mozdulatlanná dermedt. Ideges éberséggel figyelte a neszt, ahogy közeledett felé. Amikor úgy érezte, már csak pár lépésnyire lehet, a lámpát előrenyújtotta, fénye szinte belecsapott a sötétségbe.
- Van ott valaki? - kiáltotta rémülten.
A következő pillanatban egy hórihorgas férfi lépett a zseblámpa szűk fénykörébe. Keskeny, kopasz feje, beesett halántékú homloka, vértelen, ráncos ajkai rémülettel töltötték el Carolt. Főleg akkor, amikor meglátta a szemgödrök mélyén felvillanó eleven fényt.
- Kicsoda maga? - suttogta rekedten, hangja csuklásba fulladt.
Az idegen nem válaszolt, csak merev arccal lebámult a lányra. Sötét, komor ruházata, mint egy ismeretlen papi rend egyenruhája befedte egész testét. Nyakából oda nem illően szürke selyemsál bukkant elő. Furcsa tekintetétől Carol szívét jeges rémület járta át. Mintha az idegen nem tudná eldönteni, hogy megölelje, vagy a fejére csapjon egy nagyot.
- Ne jöjjön közelebb! Fegyver van nálam - próbálkozott nagyon határozottnak mutatkozni a lány.
- Nem látott errefelé egy közepes, vörösszőrű kutyát? - kérdezte az idegen színtelen, fakó hangon.
Carol meglepődött.
- Hogyan? Milyen kutyát?
- A kutyámat keresem... Ekkora - mutatta a kezével nagyjából térdmagasság felett - hosszú, vörös szőre van. Nem látta? Úgy hívják Nucki...
- Azt hiszem... nem. Nem láttam kutyát... senkit... nem láttam mostanában.
Ekkor az idegen, mintha most fogná csak fel a helyzetet, kissé meghajolt, és rábámult a lányra.
- Miért ül a földön? Megsérült?
- A bokám? Azt hiszem... vagyis... remélem, nem tört el. Megütöttem. Beszorult ebbe a gödörbe.
Az idegen letérdelt, belenyúlt az üregbe. Carol alig érezte matató ujjait, de néhány pillanattal később mégis enyhült a szorítás a bokája körül, majd egy perc múlva egészen felengedett. Mire kiemelhette zsibbadó, hatalmasra dagadt lábát, szívében is felengedett a rettegés.
- Köszönöm. Én igazán... úgy restellem magam. Azt hittem... Kérem, bocsásson meg! Először annyira megijesztett.
- A nevem Joe Baker, és itt lakom fent a hegyen - mutatott valahová a magasba a férfi. - Majd újra Carol lába fölé hajolt.
- Mutassa! - Két kezébe vette a lány lábát, ügyes mozdulattal lehúzta róla a félcipőt és hosszú, csontos ujjaival óvatosan végigtapogatta a sérült bokát. - Nem tört el, de csúnyán megrándult. Holnapra az egész merő véraláfutás lesz. Megsérültek a szalagok, elpattant néhány hajszálér... Hogy jutott eszébe éjszaka, egyedül nekivágni ennek az útnak? Nagyon sok veszély leselkedik az ilyen fiatal nőkre.
- Maga orvos? - kérdezte Carol.
- Igen. Valamikor az voltam... De már... nem praktizálok.
Letekerte nyakából a sálját, és szakavatott mozdulatokkal szoros, de enyhet hozó kötést készített Carol bokája köré.
- Köszönöm - mondta Carol meglepődve. - Így már sokkal jobb.
Joe Baker felegyenesedet.
- Itt nem maradhat. Száraz helyre kell jutnia! Meghívnám a házamba, de ilyen állapotban nem bírna felmászni a meredek ösvényen?
- Semmi baj - jelentette ki Carol, mert nem akarta, hogy a férfi magyarázkodni kezdjen. - Itt van valahol a kocsim... - mutatott bizonytalanul a szurokfekete massza sűrűjébe. - Igaz, nem a legjobb állapotban, de... még mindig jobb odabent tölteni az éjszakát, mint a vizes aszfalton.
A férfi felsegítette a lányt, átkarolta a derekát, tehermentesítve ezzel a sérült lábat, és lassan, elindultak az úton lefelé, amerre a kocsit sejtették.
- Mikor tűnt el a kutyája? - kérdezte Carol, csakhogy enyhítse kicsit a percek óta tartó feszült csendet.
- Nem tudom. Nem vettem észre, mikor ment ki a házból... Nagyon öreg már szegény. Süket is, vak is... Attól tartok még a végén elüti egy kocsi. Nem tudnám megszokni a hiányát...
Carol megrémült. Úgy tűnt, Joe Baker mindjárt sírva fakad.
- Igazán sajnálom - vágta rá gyorsan. - De ne aggódjon, a kutyák tudnak vigyázni magukra! Aztán elszörnyedt: "Miket beszélek én itt össze?"
- Nekem is volt egy kutyám... Olyan volt, mint egy családtag. Tudom, milyen érzés elveszíteni a kedves állatot. A hiányát valóban nehéz feldolgozni.
"Na, ez egyre jobb! Inkább fogd be a szád Carol!"
- Mi történt vele?
- Végelgyengülésben múlt ki - Joe Baker láthatóan megnyugodott.
- Nucki okos jószág. Lehet, hogy közben már hazament.
Ekkor értek az elhagyott kocsihoz, mely úgy hevert az árokban, mint összegyűrt, elhajított papír zsebkendő.
Joe Baker kinyitotta az ajtót, és besegítette a lányt az ülésre, majd csípőre tett kézzel megállt.
- Jól elintézte! Ehhez vontató kell! Van egy telefonom... Amint visszaértem a házba, hívok magának segítséget. Jó lesz így?
- Köszönöm, remek lesz! - rebegte Carol alig hallhatóan, mert lábából kezdett elmúlni a zsibbadás, és a fájdalom szétáradt az egész testében.
- Addig próbáljon pihenni! Ha tudna kicsit aludni, az sem lenne baj - Joe Baker elmosolyodott, és ez rémisztőbb hatást keltett, mint amikor mereven bámult.
- Megpróbálok. És... még egyszer... köszönöm! Igazán kedves magától, hogy segített. Nem is merek arra gondolni, mi lett volna, ha nem jön arrafelé...
Amikor Joe Baker alakja kezdett elmerülni a szurokfekete masszában Carol még utána kiáltott: - Remélem, sikerül megtalálnia a kutyáját!
Aztán megkönnyebbülten lélegzett fel. Lehámozta átázott, súlyos pulóverét, és ledobta az ülés elé, majd megpróbált kényelmesebben elhelyezkedni. A háttámláját hátradöntötte, sérült lábát óvatosan feltette a másik ülésre.
Aludni? Próbálni persze lehet, de erős kétségei támadtak a megvalósítást illetően. Mielőtt tudata elmerült volna a csapongó, ingoványos álom mélységeiben, bevillant Lizzy, a "végelgyengülésben" elpusztult öreg terrier szomorkás pofája. Majd a teherautó sofőré, aki alkoholgőzös állapotában egyre csak azt hajtogatta: csak egy kutya... ez csak egy kutya...
Reggel, amikor kinyitotta a szemét, majd a kocsiajtót, meghökkent. Körülötte gyönyörű jégréteg-ruhát öltött a táj. Éjjel annyira lehűlt a levegő, hogy a vízcseppek megfagytak a leveleken és fűszálakon flitterként bevonva minden felületet.
Teljesen kitárta az ajtót, és mélyet szippantott a harsány levegőből. Kelet felől, a narancsszín derengésen átvillantak a pirkadat szúrós fénypászmái.
Carol még élvezte is volna a látványt, ha nem rántja vissza a valóságba a lába felől érkező jelzés. Lenézett. Tegnaphoz képest a bokája duplájára duzzadt.
Éppen lehajolt, hogy tüzetesebben megvizsgálja, amikor egy járőrkocsi hajtott el mellette, majd fékezett le közvetlenül előtte.
Hála Istennek! Megtalálták.
Két megtermett, egyenruhás rendőr szállt ki a kocsiból, és indult Carol felé. Rövidre vágott, kese hajuk, borotvált, kerekded arcuk megnyugtató hatást keltett. Szinte teljesen egyformák voltak, mint a testvérek, de az egyik hatalmas hasán annyira feszült az egyenruha, hogy félő volt, a gombok egy óvatlan pillanatban megválnak gazdájuktól, és elröppennek a távolba. A másik sovány testén meg annyira lötyögött, úgy tűnt, a következő lépésnél lecsúszik róla.
Ekkor értek Carol mellé. Megálltak, és szemrevételezték a kocsit.
- Jó reggelt! - hajolt meg egy kissé a testesebb rendőr, hogy arca egy magasságba kerüljön Caroléval. - Jól van, kisasszony? Nem sérült meg?
- Jó reggelt, uraim! - felelt Carol mosolyogva. - Most, hogy rám találtak, már igazán jól vagyok. A vontató is jön... - nézett hátrafelé az utat fürkészve, már amennyire a felszálló reggeli pára engedte.
- Vontató? Milyen vontató?
- Mi történt, kisasszony? - kapcsolódott be a másik rendőr is.
- Az a férfi azt mondta az éjjel, hogy... vagyis... telefonál...
- Milyen férfi?
- Az a magas, sovány?
A rendőrök egymásra villantak.
- Jól érzi magát, kisasszony? Mesélje el mi történt!
Carol már éppen tiltakozni akart, hogy nincs semmi baja, ne nézzék elmeháborodottnak, de aztán villámgyorsan becsukta a száját. Éppen ez az, amit nem kéne tennie. Hiszen éppen azzal bizonyítja be, hogy nincs minden rendben odabent, ha mindenáron be akarja bizonyítani, hogy minden rendben van.
Ezért aztán vett egy mély levegőt, elszámolt tízig, és csendes, megfontolt szavakkal elmesélte a tegnap este történteket onnantól kezdve, hogy összeveszett a vőlegényével, minek következtében kocsiba pattant, és beleszáguldott az éjszakába. De kissé elszámította magát. A rövidke autózásból végül órákig tartó autóút lett. Mikor is durrdefektet kapott, majdnem lezuhant a szakadékba, de talán sok éves tapasztalatának köszönhetően végül sikerült egyenesbe rántania a kocsit...
Aztán folytatta az elbeszélést azzal, hogy segítségért indult felfelé az enyhe szerpentinen, majd a bokaficamot, és a váratlanul érkező segítséget, aki nélkül most nem ülne itt, és nem mesélhetné el pironkodva ostobaságának történetét.
- Tudja, kisasszony - szólalt meg a testes rendőr, miután végighallgatta a beszámolót - elmondhatja, hogy tegnap este másodszor született meg. Daviddal három éve minden reggel végigjárjuk ezt az utat, és elhiheti, sok furcsa dolgot láttunk már errefelé. De még sosem találkoztunk olyannal, aki túlélt volna egy ilyen balesetet, és éppen ezen a szakaszon.
- Hihetetlen szerencséje volt - tett rá még egy lapáttal a másik rendőr is. Ha Carol eddig valamiképpen azt hitte volna, csak egy egyszerű, bagatell baleset részese volt, most joggal álljon meg benne az ütő, és tervezze el hosszú évekig tartó pszichiátriai kezelését. - Tudja maga milyen mély itt a szakadék...
- Nem, nem tudom - nyelt néhány szárazat Carol.
- Legalább százötven méter...
Carol nem szólt, de akaratlanul is kutatni kezdett emlékeiben, régen elfelejtett címek után. Hogyan is hívták azt a kedves idős, joviális pszichiátert, aki a kertvárosban lakott...
A testesebbik rendőr visszament a járőrkocsihoz, és rádión kért egy vontatót, meg egy mentőkocsit. Közben társa rögzítette Carol adatait, és rajzokat készített a beleset helyszínéről.
A testesebb rendőr visszatért a lányhoz.
- Jön a vontatókocsi. - Aztán elgondolkodva hozzátette. - Tudja, kedves kisasszony azért itt van néhány furcsaság.
- Éspedig?
- Az a tegnap esti férfi... Azt mondja a semmiből tűnt fel?
- Igen. Először nagyon megijedtem, mert olyan furán nézett ki. De nagyon kedves volt. Azt mondta, ott lakik fent a hegyen, a kanyaron túl... Azt mondta, a neve Joe Baker...
A két rendőr tekintete összevillant, majd közelebb léptek Carolhoz.
- Milyen nevet mondott?
- Joe Baker... Így nevezte magát - Carol nem értett semmit. - Valami baj van?
- Nagyon különös dolgot állít, kisasszony.
- Én nem állítok semmit. Csak elmeséltem mi történt, és mit mondott az a férfi.
- Az az ember nem lehetett Joe Baker.
- Ő ezt mondta... de miért érdekes ez ennyire?
- Joe Baker ugyanis egy hónappal ezelőtt meghalt. Éppen itt, ezen a helyen.
Carol megdöbbent. Talán percekig is eltartó ködös homályból arra eszmélt, hogy folyamatosan nyeli a gyomrából feltörni készülő kavargást.
- Hogyan... hogyan történt? - kérdezte viszolyogva.
- Egy fiatal fiú ütötte el. Váratlanul, féktávolságon belül lépett ki a sűrűből...
- Nucki... - bukott ki Carolból a név. - Így hívják a kutyáját.
- Igen - csodálkozott a rendőr. - Ezt honnan tudja?
- Joe Baker mondta.
A rendőrök zavartan pislogtak.
- Hát igen... - folytatta a társa és hatalmasakat nyelt. - Senki nem érti azóta sem, hogy mit keresett éjjel a kihalt országúton. Szinte sosem tette ki a lábát a házából. Úgy élt ott, mint egy remete.
- A kutyáját kereste... apró, vörösszőrű kutya volt. Az mondta, nagyon szerette. Nem lehet, hogy tévednek? Az az ember annyira eleven volt.
- Nem lehet, hogy a kisasszony csak álmodta az egészet...
- Hogyan álmodhatnék egy olyan történetet, amelynek minden részlete szinte szóról szóra megegyezik az önök által ismert tényekkel?
A rendőrök csak hümmögtek.
- Joe Baker ott volt, beszéltem vele. Segített kiszabadítani a lábam, majd elkísért ide, a kocsimhoz. Élt.
- Joe Bakert egy hónappal ezelőtt temettük el Perthben. A temetésen sokan voltak, mindenki szerette...
Carol makacs, összeszorított szájjal nézte a rendőröket. Halántékán egy ér lüktetett vadul, szemét elöntötte a könny.
- Nézze, kisasszony! Joe Baker sajnos meghalt, ez tény. Eltemettük... ez is tény. Hogy valakivel beszélt az éjszaka, aki segített magának, ez is... tény, vagy legalábbis elhisszük magának, hogy így történt. De, hogy az nem Joe Baker volt, olyan biztos, mint ahogy itt állunk egymással szemben és beszélgetünk. Valaki biztosan megtréfálta... És egyébként sincs semmi bizonyíték arra, hogy ő lett volna.
Carol egy darabig még próbálta győzködni a férfiakat, hogy nem álmodott, nem füvezett, és nem hallucinált, valóban Joe Bakerrel találkozott ezen az éjjelen, aki kedves volt, segítőkész, és megmentette az életét.
De aztán hirtelen elege lett.
- Nézze, biztos úr! Engem nem érdekel, hogy ki volt az az ember. Ott termett, amikor bajban voltam, és megmentett. Kedves volt, jól elbeszélgettünk. Aztán elköszönt, és elment. Innentől kezdve nem érdekel, hogy Joe Bakernek hívják, vagy valami másnak. Ne is beszéljünk róla többet!
Aztán fél óra múlva, amikor megérkezett a mentő, és a vontatókocsi, azon kapta magát, hogy még mindig az éjszakai idegenre gondol.
Az idősödő mentőorvos megmérte a vérnyomását, adott egy fájdalomcsillapító injekciót, majd kezelésbe vette a sérült lábat.
- Szakszerű kötés - jegyezte meg elégedetten. - Öröm nézni az ilyet. - Ki csinálta?
- Egy... egy férfi, aki éppen erre járt.
Az orvos letekerte a szürke sálat és Carol kezébe nyomta:
- Ez biztosan a magáé.
- Ez nem... - kezdte Carol, majd pillantása a sál egyik végére esett, melyet összefonódott arany monogram díszített. Két betű: J és B.
- Joe Baker... - suttogta összeszorult szívvel, de hangosan csak annyit mondott: - Igen, köszönöm.
Istenem! - villant tudatába a felismerés. Ez az! Ez a bizonyíték. vEkkor lépett a mentő mellé a testes rendőr, és udvariasan megkérdezte: - Minden rendben van, kisasszony?
Carol szemében vidám szikrák villantak. Szíve újra zakatolni kezdett, arca kipirult. Száját szóra nyitotta, de aztán lenézett a kezében gyűrögetett sálra, és lágyan elmosolyodott.
- Köszönöm, most már minden a legnagyobb rendben van.