Ferran Nevara a keskeny ablaknál állt, és a szunnyadó várost figyelte. Odalent a kandeláberekbe rejtett mécsesek csak az utca közepét világították meg; a szűk sikátorok, kapualjak sötétségbe merültek. A fénykörökben csapdába esett bogarak és apró lepkék köröztek; elszáradt faleveleket sodort a szél.
Csaknem fél órája, hogy a járőrök elhaladtak az ablak alatt; lépteik hangját elnyelte az éjszaka. Ha még ébren volt valaki ezen a kései órán, házába rejtőzött, bezárt ablaktáblái mögé, vagy az időt múlatta a város kocsmáinak egyikében, a feloldó pirkadatra várva.
Ferran Nevara az utcát figyelte, és isteneihez fohászkodott. Beshythet és Cogartot kérlelte egy kis engedményért. Csak néhány órát, vagy legalább egy felet adjanak a fiának! Csak annyit, amíg ideér a segítség!
Isithor haldoklott. Márványszín teste görcsösen rángatózott a fehér lepedőkkel letakart ágyon, verejtéktől csatakos haja a homlokába tapadt, szeme az égre meredt, mellkasa minden légvételnél megfeszült. A szobában nem hallatszott más, csak a sípolás, ahogy a levegő elhagyta a tüdőt, és az ágy eresztékeinek nyikorgása. A kétoldalt térdeplő, imádkozó cselédek összekulcsolt kezükre hajtották fejüket, így rejtették el hamuszürke, rémült arcukat. Nem mertek sírni, uruk megtiltotta. Siratni a halottakat szokás, a fiú pedig még él.
Ferran Nevara akkor sem fordult hátra, amikor Vitos, az agg gyógyítómester megszólította:
- Nagyuram, engedelmeddel... elvégezném az érvágást.
- Még várunk.
- Ez az utolsó reményünk, ha most sem...
- Azt mondtam, még várunk.
A gyógyítómester az erélyes hangra elhallgatott, de szemében felvillant a kétség, vajon ura nem vesztette-e el a józan eszét. Várni... De mire?!
- Hamarosan megérkezik - folytatta Nevara, hogy némi magyarázattal szolgáljon döntését illetően. - Üzentem neki.
A cselédek ezekre a szavakra meglepetten kapták fel a fejüket. A gyógyítóra pillantottak, aki széttárta a karját tehetetlenségében. Tudták jól, sem tegnap, sem ma nem indított útnak küldöncöt a nagyúr; fia első rohama óta el sem hagyta a szobát. Nem evett, nem ivott, és azon kívül, hogy a gyógyítómestert elhívatta, senkivel sem beszélt.
A perceket órák követték, a járőrök többször is elhaladtak az ablak alatt; a házak fekete körvonala különvált az ég haloványabb színeitől. Hajnalra Isithor állapota rosszabbra fordult. Sípoló légvételei hörgésbe fulladtak, teste lángolt a magas láztól, elharapott nyelvéből keskeny vércsík jelent meg ajkán.
- Nagyuram... - próbálkozott újra a gyógyítómester. - Félek, hogy késő lesz!
Nevara leintette:
- Érzem, hogy közeledik... Már csak néhány perc. - Nem fordult hátra. Nem bírt Isithorra nézni. Nem akarta látni, az összeaszott testet, kidülledő szemet, görcsbe rándult kezet, a rothadást, mely lassanként felemésztette a szép arcot. Nem akart tudomást venni arról, hogy elvesztheti azt, akit húsz éven át szeretettel, odaadó figyelemmel nevelt. Az életvidám fiúra akart emlékezni, akit két nappal ezelőtt a Mahanis sziklái között látott. Sudár termetére, derekáig érő dús, fekete hajára, melyet varkocsba fonva viselt. Az erejét, ügyességét, akarta látni, a kedves mosolyt az arcán.
Torkát tehetetlen düh fojtogatta, szeme könnybe lábadt. Már nem látta az utcát, csak homályos körvonalakat, fényfoltokat, ahogy a kandeláberek fénye még utoljára felvillant, mielőtt végleg kihunyt volna.
- Adina! - szólt hátra az egyik cselédnek. - Vidd ki a füstölőket! Semmi szükség rájuk, csípik a szemem.
Ám mielőtt a lány mozdulhatott volna, Nevara leintette:
- Várj!
Előrehajolt, arcát az ablaküveghez nyomta. Odakint, az utca végén mintha megmozdult volna valami... Igen! Két sötét alak. Két lovas közeledett vágtatva a ház felé; a patkók csattogása felverte az éjszaka csendjét.
- Adina! - fordult hátra Nevara. - Fuss, szólj az őrnek, nyisson kaput! A lovászfiút keltsd fel! Igyekezz! - Aztán a másik lányt utasította: - Fatma, ébreszd a cselédeket! Gyújtsatok meg minden fáklyát! Gyorsan!
A lányok szó nélkül ugrottak, kisiettek a szobából.
Odakint egyre erősödött a zaj, de a palota előtt hirtelen abbamaradt.
Nevara az ajtó felé fordult, mellkasát majd? szétfeszítette az izgalom. Halántékáról két verejtékcsepp indult a nyaka felé.
A lépcsőről futó léptek zaja hallatszott, melyek egyre közeledtek, majd az ajtó előtt megtorpantak.
Magas, szálfaegyenes tartású férfi lépett a szobába. Hófehér haját rövidre vágva viselte, napcserzette, ránctalan arca bal oldalán, a halántéktól kiindulva három széles forradásnyom húzódott. Egyszerű posztóruhája poros volt, hosszú, fáradságos utat sejtetett.
A gyógyító hökkenten bámult az érkezőre, majd fejet hajtott. Áhítattal suttogta:
- Gandorio mester!
Az idegen nem nézett rá. Tekintete Nevaráéval villant össze, szó nem hagyta el ajkukat. Aztán az ágyhoz lépett, szemügyre vette a görcsösen vonagló fiút. Kezét a test fölé emelte, de nem ért hozzá.
- Dario! - szólt az ajtó felé alig hallhatóan. Nyurga fiatalember lépett a szobába, vörösesszőke hajú, fehér bőrű, kék szemű. Körülnézett, fejét a jelenlévők felé biccentette; szeplői fellángoltak az arcán.
- Mindenki más kifelé! - parancsolta Gandorio. Hangja halk volt, fáradtnak tűnt, mégis egyetlen szempillantás alatt kiürült a szoba.
 
Nevara úgy érezte, órák óta rója a métereket a fia szobája előtt, pedig mindössze öt perc telt el Gandorio mester és Dario érkezése óta. A vastag tölgyfaajtón semmilyen zaj nem szűrődött át, és ez nagyobb nyugtalansággal töltötte el, mintha ordítást, vagy hörgést hallott volna. S bár jól tudta, Gandorio jelenléte az utolsó esély, szívét félelem szorongatta.
Az ajtó halkan nyílt. Szinte nesztelenül. Nevara mégis egyetlen szempillantás alatt ott termett. Beugrott a szobába, a fia mozdulatlan, merev testére pillantott.
Felhördült.
Ám mielőtt megszólalhatott volna, Gandorio eléje lépett, és nyugtatóan felemelte a kezét.
- Isithor él...
Nevara fellélegzett. Haloványan elmosolyodott.
- ...de nagyobb a baj, mint gondoltam - folytatta a mester. - Elfogadta az új gondolatpajzsot, de ezt az állapotot nem tarthatom fenn sokáig.
- Mennyi idő?
- Négy? legfeljebb öt nap.
- Elég lesz. - Nevara megszorította Gandorio kezét. - Elég kell, hogy legyen!
- Jól tudod, nemcsak rajtam múlik.
- Bízom benned, barátom!
- Most az a legfontosabb, hogy estig senkit ne engedj a közelébe. Zárd be az ajtót, a kulcs legyen nálad! Állíts őrséget az ajtó elé! Erős, harcedzett embereket. Te és a házad népe még csak ne is gondoljatok rá!
- Rendben. - Nevara az ágyhoz lépett, pillantásával végigsimított a fiú élettelennek látszó testén. - Mindent úgy teszek, ahogy meghagytad.
- Este visszajövök.
Gandorio intett ifjú kísérőjének, elindult az ajtó felé, de mielőtt elérte volna, megtorpant. Elgondolkodva fordult vissza.
- Megszegtünk minden szabályt, minden fogadalmat, Ferran.
Nevara lehajtotta a fejét.
- Sajnálom, de a fiam...
- Neked a fiad élete a legfontosabb, megértelek... és minden erőmmel segíteni foglak. De úgy érzem, ezzel elkezdődött valami, aminek még egyáltalán nem lett volna szabad. Olyan örvény gerjedt, amely mindannyiunkat lehúzhat a mélybe.
- Vállalom a felelősséget.
- Félek, hamarosan nem lesz miért.
Nevara letérdelt az ágy mellé. Az ajtó csukódását már nem hallotta. Hangtalan zokogása elnyomott minden zajt.