A menekülő király

A csata s az ország elveszett.
Béla király tudta ezt. Harag és szégyen marta a bensőjét: harag a vereség miatt, és szégyen, mert megfutott.
A véres menekülésből alig emlékezett valamire: észvesztő rohanás, villogó pengék és halálhörgésre nyíló szájak forgataga volt az egész. Az Egyetlen Isten velük volt, s ennek köszönhetően sikerült átvágniuk magukat a tatárok seregén, ám közben minden lovagja elhullott mellőle. Legvégül Rembaldus, a johanniták mestere búcsúzott: halálos sebet kapott, de még elkísérte urát a folyóparton fejüket lógató szomorúfűzek rejtekébe.
- Menekülj, felség! Ha te élsz, a remény megmarad... - Ezek a szavak hagyták el utoljára a száját.
Béla király megrázta a fejét. Tudta jól, hogy a tatárok csak rabolni és pusztítani jöttek, s ha már a szekereik színültig teltek kincsekkel, az övükön pedig már nem fér el több levágott fül, akkor kitakarodnak az országból. Akkor ő is előbújhat majd rejtekéből, de kérdés, lesz-e még hol uralkodnia, vagy a termékeny földek helyén csupán porrá égetett, kihalt pusztaságot talál.
Sötét gondolatai ellenére az élnivágyás és a lábai vitték előre. Messzire elkerülte a Sajó partján fel s alá nyargaló fáklyás tatárokat, hisz? mind őt keresték, a kelárt, hogy fejét a nagykán sátra előtti póznára tűzhessék.
Egyetlen esélye maradt a megmenekülésre, ha beveszi magát a mocsárba, amely minden óvatlant elnyel, aki vezető nélkül merészkedik a zsombékos tájékra.
Béla király vadászott már erre - vadkacsára s más madarakra -, bár megfelelő távolságra a süppedékes, sással és náddal benőtt ártértől, ezért emlékezett rá, hogy egy pákászfalu található a közelben. Éjszaka azonban ostobaság lett volna a keresésére indulnia, így hát a futás kényszerét leküzdve a vízparti sűrűbe húzódott, és álmatlanul meglapulva várta meg a napkeltét.
Hajnalban a mocsár felől bomló hullákéhoz hasonlatos, erjedt szagot sodort felé a szél, és szürke lepel telepedett a tájra, ő mégis előbújt rejtekhelyéről, hogy elgémberedett tagjait kiegyenesíthesse végre. Köpenye nem volt elég vastag ahhoz, hogy megóvja a vizes föld hidegétől, ezért fogvacogva, szapora léptekkel útnak indult, hogy minél előbb a pákászfaluba érjen. Az Egyetlen Isten továbbra is vigyázott rá, mert a tejfehér ködben sem tévedt le az ösvényről, mely a nádfedeles kunyhókig vezette őt.
A pákászok hallottak már a csatáról, látták a forradásos képű, ferdeszemű tatárokat, ezért nem lepte meg őket egy királyságbeli nemes úr felbukkanása.
Béla király megfelelőképpen köszöntötte őket, aztán előadta jövetele célját:
- Vezetőt keresek, aki átkísérne a mocsáron, egészen a dánoskői kolostorhoz!
A görnyedt hátú férfiak, akik köré gyűltek, mind szakadt, sáros göncöket hordtak, és sunyin méregették őt.
Béla király a kardja markolatára fonta a kezét, mire a visszataszító alakok egy lépést hátráltak.
- Jól megfizetem azt, aki vállalkozik a feladatra.
- Előleleget adnál, uram? - lépett előre az egyik, kopaszodó pákász, és nyitott tenyerét kinyújtotta felé.
- Utólag fizetek. De nem bánod meg jóember, ha a segítségemre leszel: erre szavamat adom. Induljunk azonnal!
A pákász többet nem kérdezett, hanem keresett egy hosszú botot, aztán intett a nemes úrnak, hogy kövesse.
Egy órán át szótlanul haladtak a békanyálas víztükör mentén, a kénes gázokat böfögő, vonagló zsombékok között, térdig caplatva a fekete sárban. A vezető haladt elöl, s néha botjával megdöfködte a talajt, mielőtt tovább indult volna. A király igyekezett mindig a nyomába lépni, nehogy valami baj érje.
Az alig észrevehető ösvény váratlanul véget ért, és a hajlott hátú fickó átugrott egy csenevész fűvel benőtt dombra, aztán tovább a következőre. A hínártengerből úgy magasodtak ki ezek a halmok, mintha felpüffedt lótetemek hevernének alattuk. A király követte a pákász példáját: ő is elrugaszkodott, s hamarosan megvetette a lábát a süppedékes szigeten. A harmadik dombnál tartott, amikor a vezető megfordult, és hosszú botjával mellbe bökte az uralkodót. Béla király elvesztette az egyensúlyát, és belezuhant az alant hullámzó fekete mocsokba.
Rögtön érezte, hogy halálos csapdába került, mert a mocsár magába szívta, és egy pillanat alatt derékig elnyelte őt.
- Itt az út vége, nemes uram! - mondta a pákász, és szájából elővillantak odvas fogai. - Kérném a fizetségem!
- Te sötét lelkű gazember, hogy a hollók vájják ki a szemedet, hogy az
Egyetlen Isten sújtson le rád haragjával, hogy...
A király még hosszan folytatta, de vezetője nem hallgatta végig. Hátat fordított neki, s csak fertályóra múlva került elő ismét. Addigra már a király belátta az átkozódás hiábavalóságát, és arra is ráébredt, hogy fölösleges kapálóznia, mert csak még mélyebbre süllyed a posványba. Hónaljig ért már az iszap, és a mélység továbbra is kérlelhetetlenül húzta lefelé.
- Meggondolta magát, nemes uram? - kérdezte a görnyedt hátú fickó.
- A nyakláncom és a gyűrűimet mind neked adom, ha kihúzol innen!
- Előbb adja ide, uram, aztán meglátom, mit tehetek.
A király leakasztotta nyakából az aranyláncra fűzött pecsétnyomót, majd lehúzta ujjairól az ékköves gyűrűket, és mindezt a pákász felé nyújtotta. A fickó óvatosan vette el a tenyeréből a kincseket, nehogy az uralkodó beránthassa maga mellé, a mocsokba.
- Most aztán ments ki, minél hamarabb! - szólt parancsoló hangon Béla király.
A fickó felhúzta ujjaira a vaskos gyűrűket, és a láncot is a nyaka köré kerítette.
- Nem addig van a', nemes uram! Jó helyen van kegyelmed, maradjon is ott! Béla király megvárta, míg a pákász a dombról-dombra ugrálva az ösvényre nem ér, s csak aztán mondta ki a varázsszót.
A gyűrűk legszebbikét, mely egy nyolcassá tekeredő, kettősfejű kígyót mintázott, a vranai rendház templomos nagymesterétől kapta, s azt hitte, soha nem lesz oka használni. Egyetlen pillanatig tartott csak, és a két férfi máris helyet cserélt!
Béla király érezte nyakában az aranylánc súlyát, ujjain a gyűrűk szorítását. Magas termetén a koszlott rongyok széthasadoztak, míg a pákász az ő bársonyból szabott bő ruhájában, a mocsárban vergődött.
Nem lelte élvezetét a szerencsétlen fickó halálsikolyában, ezért elindult visszafelé, a falu irányába. Elhatározta, hogy ha új vezetőt fogad, előre fog fizetni: odaadja neki Baphomet gyűrűjét. Nem tudta, hányszor kell még igénybe vennie az ékszer mágikus erejét, de addig próbálkozik majd, amíg ki nem jut végre a mocsárból...