Macskák és angyalok

Az alábbi részlet a Káoszaréna c. shared world kötet bevezető története
 
Ne bízzatok a túlélőkben, mert a
legjobb emberek mind meghalnak...
LÁSZLÓ KÁROLY
 
Fagyott, keményre taposott hó csikorgott a lábuk alatt. A jégtűktől sűrű levegő késként hasogatta a tüdejüket; minden egyes lélegzet elorzott valamicskét az erejükből. Mégis, mégis muszáj volt levegőt venniük, habzsolva nyelni a jeges kínt, mert csak így tudtak ordítani...
Csak így tudtak harcolni.
Szó csattant, kibújt a pengő acél hanghálójából, kavicsként végigpattogott a szurdok falain, s valahol, egy távoli szirten kisebbfajta lavinát indított el. Itt azonban ennél is többet művelt: formálta a mágiát, a Káoszisten akarata szerint, és ez fontosabb volt bárminő lavinánál.
Villámsújtotta manó rogyott a hóba, körötte szédült lepkerajként szállingózott a pernye. De máris százak ugráltak a nyomában, mintha a dérlepte sziklák vajúdták volna elő őket. Törzsi jelekkel festett, fekete bundájú, beesett horpaszú harcos mind, kiket a törzsfőknél is nagyobb hatalmasság küldött csatába...
Tél tábornok és a szárnysegédje, Éhínség.
- Ahííííjeee!!! - rikoltotta egy vérrel mázolt arcú manóharcos, mire tövishegyű nyílvesszőket köptek magukból a sziklahasadék repedései.
Az Egyetlen jelével ékített pajzsok álltak ellen a nyílvesszők viharának, kínos alapossággal tisztított vérteken, nyakvédő lemezeken, vállvasak acéltaraján kopogott gyors, de ártalmatlan ritmust a haláleső.
Hárman mégis kihullottak az ékből.
- Kitölt! - üvöltötte a korom-arcú bayno, a Vil-Amatar rend lovag-kapitánya. Pajzsok nyomultak a résbe, érintetlen pengék kóstolták meg a harcot.
A sötét bőrű bayno társa, a tigris-sárga üstökű, tigris-csíkos bőrű, ragadozó szemű lovag nem figyelt a védelemben támadt résre... az ő dolga az volt, hogy üssön. Hát ütött.
- Yvorl! Szolgálatodban!
A Káoszisten neve ismét megszaggatta a csatazaj mindent beburkoló palástját. Szikrázva perzselő tűzgyűrűt csikart elő a szabad esszenciából, mely mohón végignyalta a szurdokfalat.
Néhány rejtőzködő manónak még jutott arra ideje, hogy rémülten sikoltson...
- Menet! - harsogta a fekete bayno. Ziredorf félszáz Vil-Amatar lovagja megindult, hogy az íjászai többségétől megfosztott manóhordát a hóba tapossa.
Elől a magányos lovag kiürült varázserővel, ám annál nagyobb elszántsággal vezette az éket. Villogó ragadozó-szeme azonnal felmérte a támadók erejének forrását, a törzsfőket és a sámánokat. Senki más nem érdekelte, csupán ők - egyszerű harcosok csakis akkor haltak meg általa, ha véletlenül kardja elé keveredtek.
zíííiiijjj!
Gondosan célzott nyílvessző csapódott a szőke bayno vállvasa alá. A fájdalom nem állította meg, elindított mozdulata a villám kérlelhetetlenségével járta be kijelölt útját, és küldte Yvorl félelmetes színe elé a gyilkos szörnyeteggé átalakuló manósámánt. Kín? Most nem létezik kín. Később majd meg kell tisztítani a vérét, mert a manók nyílvesszői mérgezettek, vagy ha nem jut méregre, mocsokba mártják mindet, hogy a dögkór eméssze el a sebesültet.
Később...
Most nincs más, csak a harc.
Óriás termetű manó ugrott arrébb a tigris-üstökű baynoütése elől... a főnökök közt is óriás, harcosok közt a legjobb...
Ám a bayno az elvétett ütést követően oly könnyedén siklott ellenfele után, mint egy báli táncos. Kardja álomba szenderült, ártalmatlanul ereszkedett alá, elnyugodni, békében létezni tovább. A Vil-Amatar lovag a bal kezét nyújtotta a manó felé, mintha csupán az újabb zenei ütem kívánná ezt... majd felnyársalta őt az ismét életre keltett acéllal.
A manó - hírhedt harcos lehetett, nevét a távoli völgyek törzsei is ismerhették - ellágyult tekintettel búcsúzott ellenfelétől. A harctól. Életétől. Mire a sárgahajú bayno arrébb táncolt, a manóhorda vezére egy lett csupán a névtelen holttestek közül.
Abban a pillanatban, hogy a dúlásra egybeverődött törzsek az utolsó vezérüket is elveszítették, az ütközet véget ért. Átadta a helyét a módszeres rendcsinálásnak. S ehhez az Öt Ház lovagjai, a Káosz csahos kutyái igencsak értettek.
Mert még a Káoszbirodalom szívében is rendnek kell lennie...
Ha Yvorl is úgy akarja.
 
Takaros kis halmokban hevertek a manók - éhség többé nem gyötri őket -, nem messze tőlük, mintha csupán a díszsorfalból dőltek volna ki, feszes tartásban a Vil-Amatar hét halottja feküdt. A fekete bayno imája a legyőzöttek lelkét kísérte az Egyszemű Úr elé. Sebhelyektől barázdált jobbja kardjának markolatán nyugodott, sisakját hóna alá szorította. Makulátlan bőre feketén fürdött a Tűzisten, Magnius búcsúfényében, leheletének páráját csigás hajába sodorta a könnyű szellő. Vékonyra borotvált bajsza egybenőtt az állcsúcsán sarjadó szakállal, arca oldalát csupaszon hagyta. Szemének íve, vagy talán arca ápoltsága miatt előkelőséget sugárzott magából, holott vastag ajka, széles orra igen távol állt mindattól, mit a Káoszbirodalomban elismernének az előkelő arcvonások jegyének.
A könnyebben sebesült, tigris-üstökű bayno az eltávozott bajtársakért fohászkodott. Félig leoldozott vállvasa a hátán lógott, vállát méregtelenítő párlatokkal átitatott kötés fedte. Sisakja a lába előtt, kezei a sisak mellé döfött kard keresztvasán nyugodtak. Amilyen előkelő és finom kisugárzást mondhatott magáénak a fekete bőrű lovag-kapitány, emez éppoly erőteljes bestialitást árasztott magából. Nem azt az erőszakos, dúvad-fajtát... a nagymacskák nemes, de erőt sugárzó állati mivoltát örökölhette meg valamely ősétől. Nem csupán rövid üstöke csíkolódott sárga-feketén, de szakálla - mely csaknem a szemégig befutotta arca mindkét oldalát - ugyancsak halovány gesztenyeszín csíkokkal tarkállta szőkeségét. S az igaz, hogy e sötét csíkokat maga a bayno festette bele fejének szőrzetébe, a szeme, a zöldessárga írisz mezejében nyíló, lencseforma bogarával születésétől fogva tigris-szerű kifejezést kölcsönzött neki.
Búcsúztattak.
Mindkét bayno megadta a módját annak, amit tett. Gyors rítusok - háborúság idejére, amikor az öldöklés fontosabbá válhat, mint a végtisztesség - nem hódíthatták meg a Vil-Amatarok szívét. Ők szilárdan álltak, s minden időben kitartottak ősi szokásaik mellett, amelyek még egy oly korban születtek, melyben súlya volt a szónak: lovag.
Már alkonyodott, sötét árnyéktócsák gyülekeztek a szurdok aljában, amikor a búcsúztató szavak elapadtak a két bayno ajkán. Intettek, s a lovagok pillanatokon belül készen álltak az indulásra. Hamarosan végképp elcsendesült a szurdok, s már csak a széttaposott, véres hó, és a temetetlen holtak emlékeztek a rövid ütközetre.
Tél volt. És hideg. Ilyenkor a Vil-Amatarok nem temettek, csont-emésztő máglyát nem emeltek. Miért vették volna el a farkasoktól a túlélés lehetőségét?
Később a csillagok hunyorogva figyelték a dermesztő hidegben előóvakodó ordasokat. Káosz-szülte, hatalmas bestiák, ám óvatosak, mint a nyúl, mert a Káosz teremtett mást is, nem csupán olyat, mint ők...
Igazi ragadozókat.
Kiéhezett falka vizslatta az éjszakát, szimatolta a szelet. Az élen lopózó nőstények arra fordították fülüket, ahonnét beszédes szag nem, csupán zaj érhet el hozzájuk.
Zaj...
Az éhező dögök úgy kushadtak el a bozótosban, mint a jól idomított kutyák. Lódobogás... magányos ló, és talán van lovasa is. Friss, meleg vér! Mennyivel ínycsiklandóbb, mint a dermedt holtak húsa!
A ló!
Itt!
Jön!
A vezérfarkas némán vicsorogva készült az elsöprő ugrásra. Izmain a végletekig feszített acélsodrony remegése futott végig, alsó agyarait az izgatottság híg nyála öntötte el.
Aztán feltűnt a ló. Jókora fekete mén, párafelleget fujtatva vágtatott a letaposott hóban. Lovasa eltörpült nyergében - mégis tökéletesen uralta a hátast. A csetepaté helyén megállította a lovát, oly könnyedén, mintha egy kölyökkutyát kellene megállítania.
A vezérfarkas reszketett a feszültségtől. Nem ugrott.
A lovas kihajolt a nyeregből, és szemügyre vette a Vil-Amatarok halottait. Kriptamély hangon dörmögött valamit, majd vörösen parázsló tekintetét a bozótosban rejtőzködő falkára vetette.
- Tiétek mind! Urunk már nem tart rájuk igényt - kongta, s azonnal vágtára ösztökélte hátasát.
A farkasok torkából megalázott, nyüszítő hangok törtek elő. De csak akkor, amikor a távolodó patadobaj végképp elült.

A ragadozó-pillantású bayno hallotta meg először a közeledőt. Nem csupán a látása, egyéb érzékei is hasonlatosak voltak a kondori esőerdők tigrisének érzékeihez.
- Zászlót! Fegyvert! - csattant parancsa. - Fordul!
A lovagok fele a nyeregben szunyókált, míg harctestvérük kötőféken vezette őket, ám még ők is azonnal feleszméltek, s kardot rántottak. Lovaik mintha közös parancsra tennék, egyetlen lendülettel fordultak vissza, hogy a hátulról közeledőt méltóképpen fogadják. A következő pillanatban magasba lendült a borvörösre érlelődött farúd, s a csillagok fényében kigöngyölődött a Kék Lobogó, az Öt Ház lovagjainak jelképe.
- Annawon! Most tiéd az ököl, enyém a tenyér - mondta a tigrisképű a társának. Amaz helyeslőn bólintott, fekete arcában gyertyaként világítottak szemei. A két bayno nem csupán a kis osztag közös parancsnoka volt, de egyúttal egymás harctestvére is, s nem csupán a közös felelősségben osztoztak, de a csatározások örömeiben is. Legutóbb Annawon vezette a védelmet, s a másik támadott, most szerepet cseréltek, hogy a testvér... ki fontosabb az életnél is... belekóstolhasson a másik harc örömébe is.
- Vigyázz a seggemre, testvér! - vigyorgott Annawon a másik arcába. Ez a mondat sehol sem szerepelt a Vil-Amatar hadiregulában, sem a taktikai vezetés íratlan szótárában. A két lovag-kapitány magánéletéből lopózott ide... meglehetős helytelenül, de hát Annawon már csak ilyen volt. Kitűnő harcos és örökös helytelenkedő.
- Mint a magaméra, testvér.
- Annyira azért nem kellene - közölte kétértelmű mosollyal Annawon -, ebben a kérdésben sosem voltam olyan finnyás, mint te.
- Yvorl szolgálatában! - hajtotta meg a fejét a tigris-üstökű. - Számomra ezek a gondolatok emészthetetlenek. Menj, Annawon, közeleg a halál.
A korom-arcú bayno kiugrott a menetkötelékből, melyet harctestvére máris védelmező-harcoló ékké formált mögötte. A magányos lovag harminclépésnyire távolodott a pajzsfaltól, s ott lecövekelt. A mágikus amarántrajzolatok még a testén tekergőztek, rejtve a vért alatt, mint ahogy a ragadozó-tekintetű testén is ott volt a rajzolat hasonmása - ezeket a küldetés végéig nem mossák le, csupán kiigazítják az elmosódott vonásokat. A rajzolatoknak köszönhetően kétszeres halált kell osztania annak, aki Annawont el akarná pusztítani.
Óriási csatamén vágtatott elő a sötétből, patái alatt csillagfelhőként verődött magasra a hó. Alacsony növésű lovasa...
...hatalmas erőt sugárzott.
- Yvorl nevében! - emelte magasra jobbját az idegen. Hangja végigdübörgött a közeli fenyőfák ágain, leverve róluk a havat. - Skane Perennisért és a testvéréért, a fekete Annawonért jöttem!
- Eddig bárki eljut - közölte óvatosan Annawon. - De több kell ennél, ha tényleg meg akarod kapni őket.
Kongó kacagás született az apró jövevény mellkasában. A parázsló tekintetű idegen leugrott lováról... elfért volna annak hasa alatt... és kacsázó léptekkel közelebb evickélt a feszült baynóhoz, míg ki nem ért a menetoszlop által is letaposott hóra.
- Értem már a döntést - közölte, amiből persze Annawon nem értett semmit. - Bizonnyal Skane Perennis harctestvére vagy... hát persze, és testvére az arcátlanságban is. Én viszont...
Nem kellett bemutatkoznia. A védelmező tenyér szerepére vállalkozó bayno, a tigris-szemű Skane Perennis leugrott a lováról, és térdre vetette magát. Neki elég volt a csillagok fukar fénye is, hogy felismerje azt, akit Annawon még oly közelről sem látott tisztán.
- Lelkem Yvorl szolgálatában! - hajtott fejet az ifjú Vil-Amatar a közelgő nagyúr előtt.
Annawon bizonytalanul pislogott hátrafelé. Skane térden? Egy bayno? És éppen Skane? Hiszen a kapitányi tisztet betöltő harcosok még a komturok, sőt a kobe, a nagymester előtt is szilárdan megállhatnak! Főképpen Skane, aki már fegyverhordozóként sem ereszkedett térdre sosem, s nemhogy elkerülte a halált - melynek tiszteletlensége miatt kellett volna sújtania őt -, de kiérdemelte a kobe elismerését is! Ki ez a törpe, hogy egy Skane Perennis térdre hull előtte?!
Az idegen ekkor már a bayno lova mellett taposta a havat, nem törődve a sóbálvánnyá merevedett Annawonnal. Törpének törpe volt, de csupán a növése miatt, s nem azért, mert a Tárnák Népének gyermekeként látta volna meg a napvilágot. Egy kurtalábú ember, akinek lángot vet a szeme, akinek a hangja úgy kong, mint az üres kripta...
Aki előtt térdre hullik a Vil-Amatarok legvakmerőbb, legtiszteletlenebb baynója...
- A jó tetves... - dünnyögte zavarában Annawon, amikor végre rájött, hogy ki jött el értük. Jobb híján a nyergében maradt, mert nagyon rosszul nézett volna ki, ha térdre veti magát a jövevény mögött...
Andienn, a törpe, a Káosz valaha élt legnagyobb hőse. A szlád, kit Yvorl angyalává egykori tettei emeltek.
Andienn peckesen vonult végig a Vil-Amatar pajzsfal előtt, majd átbújt az egyik ló hasa alatt, s megállt a védelmi vonal túloldalán térdeplő Skane előtt.
- Skane Perennis - dörmögte a szlád. - Yvorl szólít. És bár eddig sűrűn emlegettem a rücskös farkát, hogy pont engem ugráltat két ilyen pondróért, mint amilyenek ti vagytok, most megnyugodott a lelkem. Pontosan rátok van szükség.
- Yvorl szolgálatában!
- Akkor lóra!
Skane ösztönösen megindult, hogy teljesítse a parancsot, ám félúton megdermedt. Majd két méteres termetének magasából pislogott alá, oda, ahol Andienn szlád, a Káoszbajnok, Yvorl birodalmának egykori összekovácsolója állt.
- Mi az? - kongott a túlvilági látogató kriptahangja.
- A lovagjaim. Mi vezetjük őket.
- Hát mostantól nem ti vezetitek - közölte hűvösen a létből kifakulni képtelen szlád, Yvorl szolgái közül a leghatalmasabb. - Felmentelek a szolgálat alól, Skane Perennis.
- Engedelmeddel, uram... nem menthetsz fel alóla. A komturom parancsát csak az Első Lovag parancsa törölheti el.
A szlád kissé hátrébb lépett. Arca jégmaszk, szeme parázs... nem árult el semmit egyik sem.
- A Káoszisten parancsa sem elég? Yvorl szól számmal, halandó!
Skane megborzongott a baljós hangtól. Azonban amit mondania kellett, az ettől nem változhatott meg.
- Bocsáss meg, uram, de te nem vagy Yvorl...
Valamikor, évekkel ezelőtt hasonlóképen kísértette meg sorsát. Akkor nem jött el érte a halál, csupán csókot lehelt a tarkójára. Skane Perennis most megkapta e régi csók párját is.
A szlád egyetlen intésére kiszállt Skane térdéből az erő, s a hatalmas test visszahullott a hóba. A Káoszbajnok mutatóujját belebökte a bayno mellébe... mintha jégcsap fúródott volna egyenesen a szívébe.
- Az Egyetlen különös kedvét leli benned, fattyú... - sziszegte a fagyott ábrázatú szlád Skane szenvedéstől eltorzult arcába. - Talán megbocsát neked, amiért ilyen fafejű vagy... De még egy szó, és esküszöm arra a redvás krokodilfarokra, amit Urunk birtokol, hogy én azt már nem fogom megbocsátani! Vagy elmész most, önként, azonnal a Káoszfellegvárba, vagy a beleidnél fogva vonszollak el oda!
- Jóságos édesanyám, kurvák gyöngye, te... hová szülted a fiad...? - suttogta kissé távolabb, rekedten Annawon, de nem tudta, mi rendítette meg jobban. Hogy elfelejtette megadni a tiszteletet a Birodalom legnagyobb hősének, Yvorl küldöttének? Vagy, hogy az Egyetlen személyesen őket akarja? Vagy... hogy az a csenevészagyú Skane képes még ilyenkor is ellenkezni Yvorl akaratával...
A lángoló tekintetű törpe jókorát taszított a jéggé dermedt Skanén, és visszamasírozott a lovához.
- Lovagok! Új parancs! Yvorl nevében... Indulj haza!
A Vil-Amatar lovagok a harci erények mintaképei voltak, olyanok, akik gépiesen teljesítik a legőrültebb parancsokat is. Ám most egyikük sem mozdult.
- In... dulj... - köhögte Skane. Feltápászkodott, lélegzetről lélegzetre tért vissza az ereje. - Lobogó bevon!
Félszáz lovag, mintha dróton rángatnák mindet, vágtára kapta hátasát, és elviharzott arra, amerről jöttek. A kék selyem rúdjára csavarodott, s eltűnt a folyamként hullámzó alakok között.
Három lovas maradt csupán a gyámoltalanul csordogáló csillagfény alatt.
- Látom, megjött az eszed - dörmögte Andienn. - Gyerünk, Yvorl ne várjon hiába!
Skane krákogva köpte ki a torkára gyűlt keserű epét. Nem válaszolt. Miközben lábát a kengyelbe illesztette, azon morfondírozott, hogy vajon tényleg megjött-e az esze...
...mert ugyan, nevezhető-e épeszűnek az, aki fontolgatja, hogy behúz egyet Andienn-nek?
Szerencsére a szlád ekkor már elvágtatott. Lova patái előbb a hó-paplanból, majd a csillagokból csiholtak szikrát. Dolgát elvégezte, csupán hírvivő volt, nem kísérő. Szavának a súlya vetekszik Yvorl szavának súlyával, ám arra már nincs szükség, hogy halandók kísérgetésével alázza meg múltját.
- Na... akkor... gyerünk az embereink után! - sziszegte sápadt-dühödten Skane.
- Őrült vagy! Yvorl parancsa...!
Skane legyintett.
- A Káoszisten minket akar - közölte. - De azt nem tiltotta meg, hogy legalább a küszöbig elkísérjenek minket lovagjaink.
Annawon széles vigyorral léptetett közelebb harctestvéréhez.
- Ember, te aztán tényleg őrültebb vagy mindannyiunknál! Szembeszállsz Andienn-nel is...
- Én? Csak megkeresem az összhangot a teljesítendő parancsok között. A komtur ránk bízta a szakaszt, és parancsba adta, hogy rakjuk helyre a lázadozó manókat... de nem mondta, hogy milyen útvonalon haladjunk, csak azt, hogy jól szolgáljuk az Egyetlent. Yvorl parancsba adta, hogy jelenjünk meg a színe előtt... de azt nem mondta, hogy amíg elérünk oda, nem teljesíthetjük egyéb parancsainkat.
- Nekem ez már magas - rántott vállat Annawon. - Van eszed az effélékhez...
Skane lazábbra igazította a zablát lova szájában... mint mindig, ha hosszú vágtára készült... mielőtt válaszolt volna. Inkább magának, mint Annawonnak.
- Meglátszik az, ha az ember sokszor hál együtt egy filozófussal.
 
2.
 
Feszített tempóban haladtak, ám az út Ziredorf déli határaitól az Átokmezsgyéig így is majd két hétbe tellett. A Belső Határon már várták őket. Odera Házából egy pecsétes levél, amely időlegesen felmentette a két lovag-kapitányt a további szolgálat alól - így őket kivéve a többi Vil-Amatar visszatérhetett Ziredorf Házába. A Káoszfellegvárból küldött, két üres, mindazonáltal járkáló köpönyeg is ott várakozott rájuk, melyet nem azért küldtek, hogy Annawon és Skane magára öltse őket, hanem kísérőként. Az elátkozott vidéken másképp még a Káosz szolgái sem közlekedhettek, csakis a Fellegvárból küldött kísérettel.
A két köpönyeg - vagy ami beléjük burkolódzott - hallgatag társnak bizonyult. Az út, méltóképpen a kíséretükhöz, unalmasabb volt, mint Irgalmatlan Alvara legújabb hőskölteménye, melyet saját magáról írt, kínos - és hazug - rímekbe gyötörve adisszai kalandját. A harctestvérek eleinte feszült figyelme is ellankadt lassan, mert bár a természet megbomlott rendje baljós sorssal kecsegtetett, mégsem történt semmi. Velük semmi.
Mindeközben torz lények menekültek jajongva előlük, s amelyik nem távolodott időben tisztes távolságra tőlük, azokat a köpönyegek lebbenő sarka pusztította el egyetlen szemvillanás alatt. Elpukkant valamennyi rémség, mint a szappanbuborék. Nem maradt más utánuk, mint a csend.
- Történetek? - kérdezte néhány nap múltán Annawon, kath-pipát szipákolva. Krákogva ejtette ki a hangokat. Az elmúlt napokban kevesebbet beszéltek, mint Eddo bálványai.
- Meséljünk - vonta meg a vállát Skane. Az ő markát is a kath parazsa melengette, lelkét a kath füstje csillapította.
Csak az időtöltés kedvéért, mintha magukban dúdolgatnának, kezdték mesélni egymásnak az életüket. Nagy meglepetést egyik sem okozott a másiknak... a harctestvérek köteléke nem csupán az életet sodorta össze, de az emlékeket is. Minden, ami Skane múltjában megesett, Annawon elméjébe is befészkelte magát, és bármit tett korábban Annawon, annak emlékét megkapta Skane is a Kötés Napján. Azonban ez nem szellemi közösség volt, és az érzelmeiken sem osztoztak. Így hiába kapta meg Annawon Skane összes emlékét, az nem garantálta, hogy meg is érti azokat. Fegyverhordozóként Skane a világi és egyházi hatalmak ellen lázadó Végítélet Prófétája által ostromlott Adisszában járt, s különös beszélgetéseket folytatott egy sorvadt lábú varázslónővel, Tagadirral. Annawon felfogta, hogy Skane számára értelemmel bírnak azok a beszélgetések - hiszen Skane emlékeivel együtt birtokába került Skane egykori érzelmeinek tárháza is, köztük a szellemi kihívás és a megértés felett érzett öröme is -, ám a korom-arcú bayno mindazon mondatok értelmét, melyeket Skane memóriája megőrzött, fel nem foghatta. Túl egyszerű volt ehhez az ő elméje. És persze előfordult az is, hogy Skane maga ugyan sosem fejtette meg egynémely régi esemény mögöttes értelmét, a másképpen - cselekvően - gondolkodó Annawon azonnal rájött a rejtett összefüggésekre, mihelyt megkapta a tigris-üstökű testvér emlékeit.
Emlékek és egykori érzelmek. Nem azért kapták, hogy szórakoztassa őket, hanem mert a Vil-Amatar regulája így képzeli el a tökéletes testvérpárt. Akik nem csupán a vérzivatarban osztoznak egymás életerején, hanem minden áldott pillanatban érzik az azonos múlt súlyát. És éppen ezért nem létesítettek a Kötés Napja után ilyen hidat többé elme és elme között, hogy a harctestvérek ettől kezdve küzdjenek azért, ha osztozni akarnak egymás életében. Hogy ne kapjanak mindent készen. Hogy dönthessenek: a nem kívánt érzelmekben osztoznak-e most is, vagy megtartják azokat az emlékek között.
Így Skane döntött, és nem osztozott Annawon ízlésében a szerelmet illetően. Bár megkapta az emlékeket, melyekben Annawon férfiakat csókol, s hol nőként, hol férfiként adja át magát az ölelésnek... ám azokat messzire űzte, olyan ködös zugokba, ahová csak ritkán jut el kósza gondolat. Birtokolta Annawon érzelmeit, és örömét, melyet saját neme okozott neki, és kegyetlenül meg kellett küzdenie azzal, hogy ha az örömöt el nem is fogadja, de legalább Annawont magát igen. Ha nem járt volna sikerrel, ha Annawon érzelmei undorították volna, az első csatában elpusztulnak mindketten.
Testvérek voltak. Hogy ez mit jelent valójában, azt kevesen tudják, még a vér szerinti testvérek között is.
Mindegy, ki vagy, mindegy, mit gondolsz és teszel. A testvérem vagy, és én melletted állok, míg a halál el nem választ, írja elő a fogadalom szövegét a Vil-Amatar regula, s az amaránt mágikus rajzolata gondoskodik arról, hogy a szavak a lélekbe íródjanak, vagy pusztuljon az, aki bezárja lelkét a Testvérek Törvénye előtt.
- Darleyt háromszor olyan heves vágy hajtotta a fizetett nőkhöz, mint engem - mesélt első harctestvéréről Skane. A kerin fattyú azon szerencsétlenek közé tartozott, akiknek nem adatott meg a vérontás általi halál... az alattomos dögféreg ragadta el őt Skane mellől, mely a moraki kuplerájokban kúszott el egészen a szívéig. Ezután került Skane Annawon mellé. - Nem mondom, én sem vettettem meg az effélét, de csak, mint gyakorlást, hogy ne felejtsen az ember. Sosem adtam át magam igazán a fizetett nőknek, ha már egyszer megtapasztaltam, milyen az igazi odaadás.
- Megfizethetetlen - hümmögte Annawon, inkább a saját emlékei közt bolyongva, semmint hogy Skane múltjának halszagú asszonyain járjon az esze. Mert volt ugyan köztük igazi, kimódolt szépség is... Annawon számára nem többek puszta árnyaknál, a világ létezésének értelmetlen melléktermékeinél... de legtöbbjük valóban büdös volt. Olyan büdös, hogy annak még az emléke is bántotta a fekete bayno érzékeny orrát. Azt meg egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy férfi hogyan nyúlhat olyan nőhöz, mint Tagadir, a dögszagú varázslónő! A férfias illatszerek és a tisztaság rögeszmés hódolójaként nem tudta megemészteni Skane e téren tanúsított igénytelenségét... azonban így képes volt elfogadni magát Skanét. A testvérem vagy, és én melletted állok...
- Hanem bármennyit is gondolkodom rajta - dünnyögött tovább Skane, míg emlékeinek Darleytől megörökölt tárházában kutakodott -, egyszerűen elképzelni sem tudom, hogy mit élvezett Darley azon, amikor a szíjakba öltözött lotyók megkorbácsolták őt. Fel nem foghatom...
Annawon, aki a Kötés Napján Skane összes emlékét megkapta - beleértve azokat is, melyeket egy évvel korábban Skane első harctestvérétől, Darleytól kapott -, tudta és értette, hogy mi hevítette Darley vágyát. De nem árulta el sosem a testvérének. Mit számít az már, hogy miképpen kereste a mámort Darley?
Nem számít.
Csak az, hogy Darley Skane harctestvére volt, négy ütközetben társa a tigris-üstökűnek, aki két élettel maradt adósa Darleynak, míg amaz csupán egyszer menekült meg a halál karmaiból Skane által. Sőt, ha hozzászámítjuk, hogy ha Darleyt nem a dögféreg öli meg, hanem kard vagy dárda, úgy Skane is vele pusztul, akkor a szőke bayno három élettel tartozik a halott testvérnek.
Köszönöm, Darley, bújt ki a fohász Annawon gondolatai közül, hogy megmártózzon az esszencia szabad áramlataiban. Köszönöm neked a testvérem életét.
 
A városnyi Káoszfellegvár egyik külső körében helyezték el őket, egy kisebb Viharóriás kaszárnyában. A két bayno esküdni mert volna rá, hogy ez a szlád bosszúja volt - a megvetett, ellenlábas lovagrend fészkébe kerültek, s ez nem lehetett pusztán a véletlen műve.
Fogolyként éltek egy szűk-ablakos cellában. Fegyverüket megtarthatták ugyan, ám nem léphették át "szobájuk" küszöbét, mondván, idegen elemként még bajuk esne a Viharóriások között. Várniuk kellett, további utasításig.
Csakhogy ez nem olyan egyszerű, ha az ember Vil-Amatar lovag. Az effélék ugyanis képtelenek a pihenésre. Harciasságuk visszafordíthatatlanul átlépett egy bizonyos határt, s így a normális életre immár képtelenek lettek. Vagy a csaták forgatagába kellett merítkezniük, vagy a kath lágy füstjébe, amely lecsillapította vérüket. S bár a Viharóriások bőséges táplálékkal látták el őket, egyetlen morzsa kathot sem adtak nekik, márpedig Skane és Annawon tartalékai elfogytak a hosszú úton.
Érkezésük másnapján már jeges verejték verte ki Annawon bőrét, és a saját arcát karmolászta kínjában, hogy így ontson vért. A tigrisképű Skane agyát elöntötte a vörös köd, s puszta ököllel esett neki a falaknak... mániákus kitartással döngette és döngette és döngette, s nem szándékozott abbahagyni, míg vér nem fakad a falból, s össze nem omlik az egész erődítmény. Néhány óra múlva ádáz üvöltésük már átcsapott a Viharóriás-kaszárnya falain, s újabb óráknak már el sem kellett telnie, amikor a védelmi kerület parancsnokának jelentették, hogy a Viharóriások fészkében bizonnyal lázadás tört ki, mert több helyen megsérült a falakat védelmező mágikus szövedék, s a csatazaj immár hangosabb, mintsem hogy puszta gyakorlásról lehetne szó.
Tucatnyi mágus csillapította le végül a kath hiányától félőrült lovagokat.
Még aznap futár érkezett az oderai Vil-Amatar Házból... különös futár, szentigaz. Maga az enno, a rend vénséges amaránt-mestere, a mágikus rajzolatok tudója repülte végig a mérföldek százait - a Káoszpápa személyes használatra fenntartott sárkányán -, hogy találkozzon azzal a két lovaggal, aki oly fontos most Yvorl terveit illetően. Bár a sárkányháton csupán egy alak látszott, valójában ült mögötte egy másik is, láthatatlan kísérő, Yvorl küldötte, aki súlyos titkokat sugdosott a vén enno fülébe.
- A gyakorlóteremben! - mutatta néhány dölyfös Viharóriás a töpörödött öregnek az utat. Az enno... egymaga több csatát élt túl, mint a kaszárnya összes Viharóriása összesen... szerényen meghajtott fejjel követte a fegyvereseket. Az ő ereje már régóta nem a gőgös szavakból fakad... hanem sokkal mélyebbről.
A kaszárnya falai közt már nem volt szüksége vezetőkre... Vil-Amatar csatakiáltások irányították, mint madarat az ösztöne, hogy az övéire találjon. Hamar maga mögött hagyta az érdektelen folyosókat. A harcterem ajtajában állva három mágussal futott össze; ők gondoskodtak a varázslat töretlenségéről. Odabenn két lovag küzdött...
A semmivel.
Ám az enno látta azt is, amit közönséges halandó nem láthatott. Csupán belenézett Skane és Annawon villogó tekintetébe, és megpillantotta bennük a csata forgatagát, a vérszomjas ellenséget, a támadók vezérének alattomos stratégiáját, a Yennon-sziget csatamágusait, azok varázslatait... a látomást a káoszvarázslók szőtték a két bayno köré, mert azok korábban majdnem megfojtották önmagukat a rájuk tekert kötelékkel, hát kiszabadították őket, hogy bezárják egy sokkal hatékonyabb áristomba, saját elméjük látomásai közé.
Mert egy Vil-Amatar lovag előtt két lehetőség áll. Vagy beszívja a kath füstjét... vagy harcol. És mert kath az egész Fellegvárban nem volt egy szem sem, hát adtak nekik harcot.
- Elég lesz! - intett az enno.
Skane Annawon ritmusát átvéve sodródott a vértekbe burkolt óriás háta mögé, s egyszerre merítették pengéjüket a többszörösen megsebzett ellenfelük combjába, amikor az eltűnt... és eltűnt az orkokból verbuvált hadsereg is, a yennon-mágusokkal egyetemben. A ködpamacsként szétszéledő ellenséges hadsereg mögött a tiszteletreméltó enno állt, farkasszemet nézve házának lovagjaival. A két bayno széles ívben meglendítette kardját, hogy lerázza a pengékről a vért - mocskos fegyverrel nem lehet tisztelegni -, ám a vér is eltűnt, mintha sosem lett volna.
Nem is létezett. Csak a két lovag elméjében.
- Gyertek! - sóhajtotta az enno, oly mélyről, ahogyan csak az képes sóhajtani, kinek fárasztó már a létezés is.
A két lovag egyazon mozdulattal emelte köszöntésre kardját, majd a harc lázától csillogó szemekkel követték az egyetlen lényt, akit még az Első Lovagnál is mélyebb tisztelet övez. Bár, amilyen furcsák a Vil-Amatar lovagok, még az is lehet, hogy Yvorl sem részesül oly mértékben áhítatukból, mint az amaránt-mester.
 
A kincstári takaró és a vánkos mohó lángja belemart a szilánkokra hasogatott ágy deszkájába. Hamarosan vörösen izzó parázskupac maradt a helyén, melyet az enno gondosan egybekotort a szoba közepére. Puszta kézzel, hogyan másképp...
Úgy pergett a durvára vágott kath a parázsra, mint a fekete hó. Füstje azonnal lecsillapította az eszelősként reszkető lovagokat.
- Állatok ezek... - dörmögte az enno, majd kezelésbe vette Skane pépesre duzzadt ökleit. - A falat verted?
- Beomlott - felelte nem kis büszkeséggel Skane. A homlokán szilvaszín duzzanat, annak közepéből is szivárgott a vér, bizonyítván, hogy nem csak ököllel ütötte azt a falat.
Annawon arcát már sűrű kenőcs fedte... bőr nem maradt rajta, miután a fekete lovag saját körmével nyúzta le a húsról. Máskor ennek nem lett volna különösebb jelentősége... a kat-elvonás hétköznapi tünete. Csakhogy a harctestvérekre Yvorl tart igényt, és nem mindegy, milyen állapotban állnak elébe.
- Állatok... - dünnyögte az enno, majd módszeresen kiegyengette Skane karommá görbült ujjait, hogy kivehesse végre a valósággal odakövült kardmarkolatot. A tigris-üstökű szeme majd kifordult kínjában, ahogy a puffadt izomba ágyazódott törött csontvégek megmozdultak, de meg nem mukkant... igaz, levegőt sem vett percekig, nehogy felordítson. Az enno nem méltatta arra, hogy figyeljen Skane vergődésére... némán tette a dolgát.
- Nem maradok veletek sokáig - mondta a gyászolók szelíd hangján, miután végzett Skane ökleivel. - Úgyhogy figyeljetek jól, csupán egyszer mondok el mindent.
A két bayno azonos ütemben bólintott, mintha kötélen rántották volna előre a fejüket.
- Yvorl szolgálatában!
- Jó, jó, hagyjuk ezt... ki máséban, kiében... - dünnyögte az amaránt-mester. - Éppen hogy. Nos. A mai napig számomra mit sem jelentett az arénák világa. Ostobák szórakozása, akik nézik, hogy mások harcolnak helyettük. Ám... ma már nem merészelném számra venni az "ostoba" szót... legalábbis, ha a Káosz Arénájáról kell beszélnem...