Levelek a viharban

(részlet)

"Miért?" - kérdik még mostanság is mindazok, kiknek emlékezete elég hosszúra nyúlik, vagy csupán hallomásból ismerik e régi háború történetét. "Miért támadt egy oly hitvány fajzat, mint a manóké, a hatalmas sárkányurakra? Miért szegült ellene a levél a szélviharnak?"
 
Leviantharyss: Régi időkről
- Jönnek!
A manósereg rémülten morajlott.
Sorsgúnyoló Gruskin az eget kémlelte a látóhatáron magasodó bércek fölött, míg rá nem talált a sárkányokra. A három szárnyas alak délkeleten emelkedett ki az Arnon-hegység gerince mögül.
- Az elfek esküdöztek, hogy biztonságban átvonulhatunk a fennsíkon... Sunyi szurokbőrű banda.
Gruskin nagyot nyelt. Hiába küzdött ellene, a félelem éppoly sebesen hatalmasodott el rajta, mint a többieken. Pedig testi adottságait tekintve az istenek is arra teremtették, hogy példát mutasson merészségből e gyülevész hadnak. Az ereiben csordogáló ogárvérnek köszönhetően kimagaslott a körülötte tipródó manóharcosok közül. Fajtájához mérten szokatlanul busa fejébe koponyasisakot húzott, mellkasán fekete pikkelyvért feszült. Talpa ugyan mezítelenül tapodta a köves talajt, ám mindkét kurta, görbe lábszárát szegecselt bőrbe bújtatta. Az ellenség közeledtére a hátán függő csatabárd felé tapogatózott, bátorságot remélvén meríteni az eszköz érintéséből. A fegyver az övénél hozzáértőbb nép kovácsainak keze alól került ki - nem csoda, ha kiváltotta a silány dárdákat markoló társak irigységét.
- A sárkányurak nyugaton csatáznak Verghausttal! - nyüszítette mellette Izhag, egy riadt tekintetű, ösztövér manó. - Mit keresnek itt emezek?
- Felderítők...
A reménykedő hang Izhag háta mögött szólalt meg. Firgunnech volt az, Gruskin csapatának legvénebb tagja. Ősz hajcsimbókjai a felsőtestét borító régi, rozsdás láncing maradványait verdesték. A sodrony alatt persze a kelleténél vastagabb öltözéket kellett viselnie, így állandóan bűzlött a verejtéktől a trópusi hőségben.
- Felderítők, még mit nem! - horkant a fekete varkocsos Uzgor. - Hárman jönnek. Tudják, hogy ennyien is elegen vannak másfélezer Holdszólító ellen!
- Elhallgass! - förmedt rá Gruskin. - A mi törzsünknél nem találsz vitézebbet Verghaust egész seregében!
- Ai! - bólogattak a Gruskin vezénylete alá tartozó harcosok.
Egyedül Uzgor nem osztozott büszkeségükben.
- Kapd hát elő a híres fejszédet, és mutasd meg nekik, Sorsgúnyoló! - vicsorította ki fogait. - Hisz' már két ilyen bestiával is elbántál egymagad...
- El is, te latvekh! Mit gondolsz, honnan szermányolt ez a félvér sárkánypikkelyt? - csapott a mellére Gruskin.
- Azt én is szeretném tudni, te szájhős...
Sorsgúnyoló Gruskinnak már nem volt érkezése visszavágni, mert megbolydult körülöttük a tömeg: ordítozó Ostorok, altisztek járták a Holdszólítók sorait. Akadt gondjuk bőven, mert Verghaust népe vajmi kevés fegyelmet ismert e hadjárat előtt.
- Sűrűre! Sűrűre! Bújjatok egymásba, csürhe! Mintha farba akarnátok gyömöszölni a másikat!
Gruskin nekipréselődött társainak, és közben a sámánokat kereste tekintetével. Miattuk taposták így egymás sarkát a gyalogosok, hogy minél kisebb terület fölé kelljen kiterjeszteni a védelmező varázslatot. A Holdszólító törzs mágiatudói a katapultokon álltak, ezeken a keréken gördülő, otromba alkotmányokon. A hadigépek Ingűnd Gar törpe mérnökeinek ajándékai voltak, de a többi manóhoz hasonlóan Gruskin is szilárdan hitte, hogy ha a szükség úgy hozná, az ő népe is képes lenne efféle szerkezeteket készíteni.
Ám háborúba vonuló harcosok nemigen piszmoghatnak ilyesmivel.
A sámánok széles karlendítések közepette rikoltozták igéiket. Mióta istenük, Verghaust hús-vér alakban járt közöttük, sokkal erősebb varázslatokra voltak képesek, mint bármikor előtte.
Különös légáramlat csapott át a seregen; Gruskin úgy érezte, mintha a hőségből váratlanul egy hűvös üreg mélyére zuhanna. Aztán zsibongani kezdtek a fogai, az ágyéka, és felkavarodott a gyomra. Szédült, de leginkább az ijesztette meg, hogy társain nem látott hasonló jeleket - mintha egyedül ő sínylette volna meg a tömegen átcsapó mágia hullámait. Félvér, szedd össze magad, ne hagyd, hogy a félelem elgyengítsen! De sejtette, hogy többről van itt szó puszta gyávaságnál. Legutóbb akkor fogta el hasonló gyengeség, mikor egy holdfordulóval korábban megízlelte Khaerg vérét.
A három sárkány már csupán nyíllövésnyire járhatott a manók első soraitól. Gruskin jól ki tudta venni testük részleteit: hosszúkás fejük csontkinövéseit, az olajzöld pikkelyek alatt feszülő-ernyedő izmokat.
Bénítólag hatott rá a látvány - egy pillanatra megrémült, hogy ha menekülésre kerülne a sor, valóban nem tudna megmozdulni.
- Megbűvöltek! - Izhag úgy kapkodta a levegőt, mint akit a nyavalyatörés kerülget. - Nem moccan a lábam...
- Csak berezeltél! - reccsent rá az izmos Jaruk. - A mieink varázsolnak...
- Nem, ez sárkányátok! Fussunk!
Izhag megpróbált kitörni a tumultusból, de Gruskin és Jaruk lefogták. Nem a nyeszlett fickó volt az egyetlen, akinek a szörnyetegek láttán inába szállt a bátorsága. A tömeg ide-oda hullámzott; az Ostorok próbálták elejét venni a pániknak, de maguk is elég ijedtnek tűntek.
Óriás árnyékok suhantak a had fölé. Gruskin legszívesebben lekuporodott volna, míg porrá nem égetik, vagy el nem múlik a vész, de sehogy sem bírta elszakítani tekintetét a sárkányokról. Látta hasukon a régi hegeket, és egy pillanatra átvillant agyán a kérdés, hogy ugyan mi képes megsebezni egy ekkora lényt? Aztán emlékezetébe idézte, hogy ő maga is levágta egynek a fejét - a dolog egyedüli szépséghibája az volt csupán, hogy a fekete Khaerg magatehetetlenül hevert, míg ő véghezvitte "hőstettét".
A levegőben úszó egyik bestia oldalt fordította fejét, s mintha egyenesen rá, Gruskinra meredt volna. Aztán egyszerre csaptak le mind a hárman. A manók felvisítottak, mikor a vörösen izzó förgeteg elfödte előlük az égboltot. Ám a tűz nem érte el őket: a lángok hatlábnyira a fejük felett szétterültek, kirajzolva a mágikus burok ívét.
- Hoh! - tört fel a harcosok torkából a döbbent kiáltás.
Az ezernyi verejtékes arc néhány pillanatig narancsszínben villódzott. Szikrák pattogtak a védőmezőről, a levegő vibrált. Aztán a fodrozódó lángok elenyésztek, és velük együtt tovaszálltak a sárkányok is - a seregre újra Drakónia ege ragyogott.
Gruskin és Jaruk elengedték Izhagot, aki térdre rogyott.
- Visszajönnek! - üvöltöttek a sámánok, és az Ostorok továbbadták a parancsaikat:
- Gödröket! Gyorsan, csürhe!
A manók buzgón túrni kezdtek, már amennyire ez lehetséges volt a sziklás fennsíkon. Gruskin maga is együtt ásott harcosaival, hogy elfoglalja magát, de így sem tudott megszabadulni félelmeitől. Bármennyi sárkánytámadást úsztak is meg ép bőrrel, ezt a kiszolgáltatottságot nem lehetett megszokni. Azt az érzést, hogy mindössze egy láthatatlan, megfoghatatlan mágikus héj óvja őket a lángoló pokoltól. Mit érünk a sámánok nélkül? - kesergett magában a manó-ogár félvér. És ők mihez kezdenének Verghaust nélkül? Nem mi vívjuk ezt a háborút, hanem az isten egyedül, és maga sem tudja már, minek rángat bennünket is magával...
Az öreg Firgunnech-nek hasonló gondolatatok járhattak a fejében.
- Levelek vagyunk a viharban - dünnyögte. - Nem állhatunk meg a sárkányurak előtt.
- Majd Gruskin szembeszáll velük! Két ilyen bestiával is elbánt már.
Ezt Bögöly rikácsolta, egy horgas orrú, kontyba tűzött hajú manóharcos, ki örökké Uzgor szavait visszhangozta. Üresfejűségével még a folyton kötekedő Uzgornál is jobban bosszantotta Gruskint.
- Csak kerüljön a földre az egyik dög, majd meglátod, mire képes ez a félvér! - torkolta le Gruskin a kontyost.
- Azt én is szeretném tudni, szájhős!
A zömök Jaruk nem figyelt kettejük vitájára. Sárga szeme eltökélten pásztázta az eget.
- Szerzek egy sárkányagyarat, ha beledöglök is! - fogadkozott.
- Hogy legyen mivel kérkedned az asszonyaid előtt, igaz-e? - Uzgor Gruskin háta mögé húzódott, és az utolsó szót már onnan vetette oda a dühös Jaruknak: - Vízibivaly...
- Ne merjé' vízibivalynak nevezni, megmondtam, hogy ne merjé'...
- Csöndet! - mordult Gruskin.
Elhallgattak, de nem feljebbvalójuk parancsára, hanem mert az egyik sámán - Dib'ulqan - melléjük ért a segédjével. Az ifjabb manó egy tömlőből sűrű, szürke folyadékot csorgatott Gruskinék gödrébe, Dib'ulqan pedig ráolvasott. Az alig kétarasznyi mélyedésből láng csapott ki, és kormozó füsttel égett tovább. Dib'ulquan már állt is tovább, hogy a Jelvényt alkotó többi csapatnál is fellobbantsa a varázstüzet.
Gruskin a katapultokat figyelte, melyek kezelői rúnákkal televésett kőgolyóbisokat készítettek elő. Őszintén remélte, hogy mindezen előkészületek hiábavalóak lesznek, mert a sárkányok nem térnek vissza.
- Felkészülni! - üvöltöttek az Ostorok.
Gruskin a saját harcosaihoz fordult, de azok maguktól is tudták a dolgukat. A tüzesgödör mellé kuporodtak, és a lángokba tartották nyilaik hegyét. A félvér körbefordult, s ezúttal az ellenkező irányból látta közeledni a sárkányokat.
- Készüljetek! - szólt rá az övéire.
Jaruk, Bögöly és Uzgor nyilat illesztettek az idegre, Firgunnech és Izhag dárdát markoltak. Gruskin elmormolt egy imát Verghausthoz, habár a manók istenének most aligha volt érkezése fohászokat hallgatni, lévén, hogy személyesen vezette csatába a fősereget vagy ötven mérfölddel nyugatabbra.
A sárkányok alig húszlábnyira a fennsík fölött suhantak, szárnyuk porvihart kavart. Könnyedén kitértek a lövedékek elől, miket a katapultok hajítottak rájuk. A kövek nyomában tüzes hegyű nyilak százai röppentek az égre, a levegő megtelt surrogásukkal. A szörnyegetek lángfelhőbe burkolóztak, hogy a vesszők még becsapódás előtt elhamvadjanak; üstökösként száguldottak a sokaság felé. Gruskin azonban ujjongva állapította meg, hogy így is számos találat érte mindhármukat: apró tüskék meredeztek hasukból és bőrhártyás szárnyukból.
Vijjogott az újabb nyílzápor, és az egyik támadó bukdácsolni kezdett, de közben is egyre köpködte lángcsóváit. Éppen azt a Jelvényt szemelte ki, melynek Gruskin és öt harcosa is tagja volt. Pézsmaszag és égett szaru bűze csapta meg a félvér orrát. Átvillant az agyán, hogy vajon a mágikus mező csupán a sárkánytűztől véd-e, vagy maguktól a hüllőktől is.
A sámánok karommá görbedt ujjai jeleket róttak a levegőbe. A rémfajzat röpte lelassult, szaggatottá vált, mintha vízben evickélne, végül ott maradt lebegve ég s föld között. A manóharcosok ordításban törtek ki, és dárdákkal hajigálták a kétségbeesetten vergődő lényt. Akarattal sem téveszthettek volna célt, az óriás oly alacsonyan függött a fejük felett.
- Fennakadt a dög! - ugrált Izhag, akinek gyorsabban vágott az esze társainál. - Alacsonyra ereszkedett, és varázshálóba akadt!
Odébb az egyik sámán sikoltva rogyott le, fülén vér csordult ki. Gruskin nem először volt tanúja ilyen váratlan halálnak. Korábban a sárkányok átkának vélte, míg fel nem okosították, hogy azok járnak így, kik Verghaust közelsége miatt gyengének bizonyulnak a rajtuk átáramló nyers mágia elviseléséhez. Úgy tűnt azonban, a varázstudó pusztulása nem gyengítette meg számottevően a hálót,/i> mert a bestia továbbra sem tudott szabadulni. Pikkelyes teste mostanra holmi légi gályához vált hasonlatossá, melyből száz pár "evező" meredt ki: dárdanyél volt valamennyi.
- Félre! - lökdösték az Ostorok az örömmámorban tomboló harcosokat. - Húzódjatok félre, csürhe!
A manók kihátráltak a semmiben függő sárkány alól, Gruskin is kivezette a sajátjait. Tudta, mit terveznek a sámánok: rövid időre megnyitják a védőkupolát, és hagyják a földre hullani foglyukat, hogy a harcosok ízekre szedhessék. Egy másik bestia, mely a kecskenyáj felett körözött épp - megperzselni nem, csak halálra rémíteni tudta a sereg élelmezésére szánt állatokat - felfigyelt a készülődésre. Társa segítségére indult, de félúton sem járt, mikor telibe találta egy oldalról érkező katapult-lövedék. A szétrobbanó golyóbisból fullánkos rovarok rajzottak elő, és körülzsongták a levegő urát. A szörnyeteg bömbölve száguldott el a hadnép felett. Vakon csapkodott, majd tűzaurát lobbantott fel maga körül, hogy megszabaduljon kínzóitól. Eközben azonban túl mélyre ereszkedett, szárnya megbicsaklott a talajon, s a végül lezuhant. Kettőt bucskázott, mielőtt elterült - Gruskin az általános üvöltözésen át is hallani vélte a csontok reccsenését. Két Jelvény, azaz száznyi harcos rontott előre, hogy végezzenek a tehetetlen ellenféllel, mielőtt az magához tér. Valamennyiük testét szürke kéregben borította a rukh-guanó, a darazsak távoltartására.
- Rajta, szerezzünk agyart! - kiabált Jaruk vérben forgó szemmel. A jókötésű manó láthatóan alig bírta türtőztetni magát, hogy ne iramodjék a madárürülékkel bekent különítmény után.
- Nyughass! Mindjárt jut egy nekünk is... - Uzgor sóváran figyelte a felettük lebegő sárkányt.
Dib'ulquan és két másik sámán a lény felé nyújtották karjukat, mintha el akarnák érni a hasából kiálló dárdákat és nyilakat. Gruskin barlangban csepegő vízére emlékeztető hangot hallott. A szörny megremegett láthatatlan kötelékei szorításában, majd előrebukott. Hatalmasat puffant a földön, egyik szárnya a teste alá szorult. Erőlködve felemelte fejét; homlokából és állából nyílvesszők kormos csonkjai meredtek szerteszét.
- Pondrók! - mennydörögte. - El a közelemből!
Hangja megállította a támadásra kész harcosokat.
- Ne féljetek tőle! - süvöltött Dib'ulquan. - A hálóm foglya! Nem árthat nekünk, nem dacolhat istenünk erejével!
A Holdszólítók még mindig nem mozdultak; úgy tűnt, egyikük sem akarja elsőként kipróbálni, igazat beszél-e a sámán. De Gruskin tudta, pillanatok műve csupán, hogy valamelyik manó természetadta óvatosságán felülkerekedjék a mohóság, és akkor megindul a tömeg.
A félvér a sárkány nyílhegy-vágású, sárga szemét figyelte, és elakadt a lélegzete. Ölni fog! Hát nem látják, hogy ölni fog? Felhördült, és hátrált egy lépést. Fogalma sem volt, honnan tud ilyen bizonyossággal olvasni abból a könyörtelen tekintetből, de egyszeriben a bestia minden kis rezdülését érteni vélte. Mintha valamikor, egy másik életben ezek a testbeszéd éppoly magától értetődő lett volna számára, mint hogy Izhag hunyorog félelmében, vagy Uzgor félrebillenti a fejét, ha kötekedni akar.
- Nem fogoly... - nyögte.
A körülötte állókra nézett, ám úgy tűnt, egyedül számára nyilvánvaló, hogy a sárkány korántsem tehetetlen.
- El innen! - üvöltött az övéire. - Támadni fog!
Sarkon fordult, és nekiiramodott, meg sem nézve, követik-e. Úgy tűnt, figyelmeztetésével épp ellentétes hatást ért el, mert háta mögött a tömeg rávetette magát a sárkányra. A félvér lepődött meg a legjobban, mikor észrevette, hogy sajátjai mégis értettek a szóból. Jaruk, Uzgor, Firgunnech, Bögöly és - kissé lemaradva - Izhag is ott loholt a nyomában.
- Mi az... hogy elfutunk? - méltatlankodott lihegve Jaruk. - A többieké lesz a zsákmány és a dicsőség... A sárkányagyar...
- A gyáva mindenedet, Sorsgúnyoló Gruskin! - Uzgor keskeny, alattomos képe elsötétült a dühtől. - A sámánok kipányvázták...
- Félrevezette őket! - vetette hátra Gruskin, és még gyorsabban szedte a lábát. - Ki tud bújni... a varázslat alól... ha akar...
Alig mondta ki az utolsó szót, valami felmorajlott, és a rohamozó manók diadalordítása sikolyba csapott át. Gruskin hasra vetette magát, és Uzgorék is elterültek mellette, mintha kifeszített kötélben buktak volna fel valamennyien. Lángok csaptak a magasba ott, ahol az imént még Holdszólítók nyüzsögtek a földre bűvölt szörnyeteg hátán. A gomolygó füstből a sárkány bukkant elő, a tátott szájából áradó tűzcsóva végigseperte a földet, vonagló lakokat repítve szerteszét.
- Verghaust, ne hagyj el! - suttogta Izhag.
Pillanatokon belül teljes lett a zűrzavar. Teljes Jelvények szaladtak szét, míg a bátor kisebbség megvetette lábát, és nyilazni kezdte a szörnyeteget. Ám a menekülők tömege még a fegyelmezettebb egységeket is összezilálta. Mindez a sárkánynak kedvezett: a bestia arrafelé tántorgott, ahol a legsűrűbben tömörültek a manók, és tucatjával gyújtotta fel őket. Amerre ment, füstölgő sebesülteket hagyott maga után, akik sikoltva verdesték magukat a földhöz.
- Mire vársz, Sorsgúnyoló? - ripakodott Gruskinra Uzgor. - Azt mondtad, csak egyszer kerüljön le a földre az a dög...
- Mire vársz? - pattogott Bögöly is.
A becsmérlő szavak hallatán Gruskinnak összeszedte bátorsága maradékát. Talpra ugrott, és megmarkolta csatabárdját.
- Eljött a mi időnk! - kiáltotta. - Kövessétek a félvért, és meglátjátok, hogy a sárkányurak is halandók!
Társai tekintetén látszott, azt hitték, megrohamozza a zöld bestiát, ám ő egy gazdátlanná vált katapult felé vette az irányt. A szerkezet kanalába a kezelők bekészítettek egy sistergő golyóbist, ám aztán inukba szállt a bátorságuk, és inkább elszeleltek. A hadigéphez érve Gruskin kinyúlt a lövedék felé, de tüstént vissza is rántotta a kezét.
- Le akarod lőni? - csóválta a fejét Uzgor. - Ez lenne a nagy terv?
- Akarja a rossz nyavalya. - Gruskin a gömbre mutatott. - Penderítsétek ki innen ezt a vackot!
- És ha felrobban? - aggodalmaskodott Izhag.
- Nem fog! - vágta rá a félvér, bár jócskán veszített iménti határozottságából. - Mozogjatok!
Jaruk és Firgunnech a golyóbis alá feszítették dárdáik nyelét, és kibillentették a helyéről. Valamennyien elhátráltak, de a lövedék - noha továbbra is baljósan sziszegett - ártalmatlanul gurult végig a földön, majd megállapodott egy kő tövében.
- Mire kell hát ez az eszköz? - kérdezte Uzgor.
Gruskin kihúzta magát.
- Hogy a csatabárdom megízlelhesse a sárkány vérét, valamiképp a dög közelébe kell jutnunk. Azt pedig jobb minél gyorsabban és minél váratlanabb módon megejteni...
- Kilövi magát! - csillant fel Jaruk tekintete. - Micsoda terv! Öld meg nekem, Sorsgúnyoló!
- Azt már nem! - lépett a félvér elé Uzgor. - Nem fogsz elcsalni bennünket a sárkány közeléből, aztán egyedül learatni a dicsőséget. Most én megyek! Te már épp eleget megöltél a dögök közül, hagyj most másnak is!
- Épp eleget? - vonta fel a szemöldökét Gruskin. - Nem azt mondtad, hogy hazug vagyok?
- Mit tudom én! - hadonászott a varkocsos. - De vesszek meg, ha hagyom, hogy tiéd legyen a trófea! Ide a híres elf fegyvereddel!
Sorsgúnyoló csak azért tétovázott néhány pillanatig, mert attól tartott, ha túl könnyen rááll a dologra, a másik még gyanút fog. Aztán a fekete varkocsú harcos markába nyomta a harci bárdot.
- Legyen hát! Tiéd a sárkány, Uzgor, Ruzgh fia! - Saját kezűleg segítette fel a harcost a katapult kanalába. - Akár a dög mellett érsz földet, akár a hátán, ne tétovázz! Vágd a nyakába a pengét!
Uzgor aggodalmas pillantást vetett a szörnyetegre, mely tőlük kőhajításnyira pusztított.
- De mi lesz, ha...
- Kilőni! - utasította gyorsan Gruskin Jaruket, és hátralépett.
- Meggondoltam magam! - üvöltött fel Uzgor, és megpróbált kimászni a kanálból. - Elvétitek...
De Jaruk már kioldott. A vetőkar fellendült, és akkora erővel ütközött a keresztgerendának, hogy az egész faalkotmány ide-oda táncolt. Uzgor kalimpálva röppent a magasba, s közben férfiatlanul éles hangon visított.
Mind az öten megbabonázottan figyelték, amint a manó egyenesen a sárkány felé száll.
- Megcsinálja! - rebegte Izhag. Uzgor szép, szabályos ívet írt le az égen. Aztán az élő lövedék elsuhant a szörnyeteg felett, és jóval odébb csapódott be, leverve a lábáról két harcost, akik épp egy ballistát próbáltak a bestiára irányozni.
- Elbarmolta! - sóhajtott Gruskin. - Jaj, miért is bízott meg benne ez a félvér?
- Akkor nekünk kell kiköszörülnünk a csorbát! - Jaruk felemelte dárdáját. - Rajta!
- Még mit nem! - hűtötte le Gruskin. - Mit képzelsz, ha ugrálsz itt, mint kecskeszar a deszkán, attól félelmetes sárkányölő leszel? Odalett a varázsfegyverem. Semmit sem tehetünk. De egyet se félj, nélkülünk is hamarosan legyűrik ezt a döglődő gyíkot!
Kivételesen jól mérte fel a helyzetet. A sárkány nem volt képes a levegőbe emelkedni, így túlságosan is tiszta célpontot nyújtott az íjászoknak. Közben a hadigépezetek kezelői is rendezték soraikat: robbanások szaggatták fel a talajt, egyre közelebb és közelebb a lényhez. Az előrenyomuló sámánok eltérítették a bestia torkából kicsapó lángsugarat, és védelmező varázslataival is elbánhattak, mert a folyamatosan záporozó lövedékek borzalmas sebeket ütöttek rajta. Nem telt bele sok idő, és a zöld óriás összeroskadt. Az utolsó lélegzet mély, ijesztő morajjal távozott belőle.
Gruskin a másik szörny felé fordult, melyet a darázsraj kényszerített a földre korábban. A guanóval bekent harcosok már elvégezték rajta a mocskos munkát: levágták a teremtmény fejét, és most azon ügyködtek, hogy pikkelyeket feszegessenek le a testéről. Sivalkodva tülekedtek, egymást rángatták le a tetemről, és el-elcsúsztak a kifolyt vérben.
A harmadik sárkány panaszos kiáltással délnek fordult, és elvitorlázott a hegyvonulat felé. Becsmérlő ordítozás kísérte, a manók dárdáikat rázták utána.
A csata véget ért.
 
A kisregény a Köderdő című fantasy antológiában jelent meg 2007-ben.