Zinnia felkapaszkodott a sziklaperemre, olyan magasra, ahova már nem ért el a szurdokban terjengő dögszagú füst, és nem égette bőrét a talajból áradó forróság.
Körbetekintett.
Tűhegyes sziklák és kopár dombhátak váltakoztak egészen a látóhatárig, vagy talán még azon is túl. Közöttük a mélyben üszkösre égett fák csonkjai meredeztek. Távolabb a sziklacsúcsokat megkerülő izzó lávafolyam hömpölygött le a völgybe, ágai újra egymásba olvadva vörös izzásba borították a világot.
Zinnia abban reménykedett, hogy egyszer majd más látvány tárul a szeme elé. Talán csak álom az egész, és egy reggel majd megnyugodva ébred az ágyában. Ilyenkor lehunyta a szemét, megpróbálta felidézni azt a másik világot, melynek halovány képe valahol még ott rejtőzött tudata legmélyén, frusztrálón és vigasztalón. A talaj repedéseiből feltörő gőz süvítése, és a villámokat kísérő, égrepesztő dörgések azonban visszarántották a valóságba.
A sziklaperemen megkapaszkodó tüskés bokrok takarásában mégis biztonságban érezte magát. Szívesen töltötte itt azt a kevés pihenőidőt, amit időnként lopott magának. Ahogy ott állt fent, kifulladva, zihálva, levegő után kapkodva, megpillantott valamit.
Valami különöset.
Valami lélekpezsdítőt!
Testét forróság öntötte el, arca kipirult, szíve olyan hevesen kezdett verni, hogy majdnem kiugrott a mellkasából. Rémült szemmel figyelte a különös kis felhőt, mely felé kúszott. Szája elé kapta a kezét, s majdnem felsikoltott. De félelme nem sokáig tartott; fülében a vér monoton dübörgése lassan alábbhagyott. Ebben az ismeretlen, furcsán imbolygó foltban volt valami megmagyarázhatatlan, valami hihetetlenül megnyugtató, amitől rettegése oldódni látszott; a Lény láthatóan nem akart rosszat neki.
Zinniában feléledt a kíváncsiság.
Közelebb lépett, egészen a sziklaperem széléig, és úgy csodálta ezt a hófehér gomolygást, mely lágy karjaival körülölelte, bőrét finoman végigsimította.
Lehunyta a szemét.
Testét kellemes borzongás járta át; mintha minden fájdalma, félelme egyszeriben semmivé foszlott volna. Elméje rejtett zugaiból régen elfeledettnek hitt emlékek törtek elő, melyek elvarázsolták, egy másik világba repítették. Újra otthon találta magát a fenyőillatú házikó mellett, ahol minden tavasszal gyönyörű, sárga kankalin nőtt. Ott futkosott közöttük, alig hallotta meg édesanyja hívó szavát:
- Zinnia, kincsem! Gyere, édesem, kész a vacsora...
Esténként a kis kuckójában, a meleg takaró alatt összegömbölyödve hallgatta édesanyja meséit. Olyan kellemes érzés volt újra átélni ezt, ami régen elveszett, hogy egészen megfeledkezett a külvilágról.