Kullgan 2.

(Megjelenés éve: 2008)

Prológus

A férfi, mielőtt cellájába zárták volna, Luútnak, a Halál Úrnőjének dolgozott. Eleinte bízott benne, hogy Luút felfigyel első lovagjára, és kiragadja szorult helyzetéből. Ahogy az idő haladt előre a maga kérlelhetetlen módján, és napok, hetek, hónapok teltek el eseménytelenül, a remény szertefoszlott, ő pedig magára maradt haragjával. Fogsága a jelek szerint az örökkévalóságig tartott, vagy még tovább. Ételre, italra nem volt szüksége, a város életben tartotta. Hogy mi végre, nem tudta, s később még a saját nevét is elfeledte. A város titokzatos urai ellopták tőle minden emlékét. Varázshatalma, amely ezernyi veszedelem közepette is életben tartotta, elenyészett. Maradt számára az üresség, a falak közti sötétség. Eggyé vált vele. Nem gondolkodott, nem szuszogott, talán még levegőt sem vett. Aztán...
 
Hangok az éjben.
 
Szisszenés, suttogás.
 
Szólították.
 
Legelőbb halk neszezésnek tűnt az egész, bőregerek motozásának, később a hangok erőre kaptak és értelmes mondatokká álltak össze.
- Ébredj! Megnyitom börtönöd ajtaját.
Megmozdította a fejét, majd az oldalára fordult, hogy tovább aludjon. Talán még mormogott is valami effélét:
- Hagyj aludni. Jó nekem itt.
- Ébredj! Megtörtél volna? Te, kit a Holtak Anyja saját kezével emelt fel trónusára?
A férfi felkönyökölt a padlón. A sötétség, ami körbefolyta, szerető anyaként bújt oda hozzá. Élvezte a fogoly közelségét, aki viszont gyűlölte őt: elzárta mindattól, ami annak előtte volt. A sötétség megpróbálta visszahúzni, és ő érezte, engedni fog neki.
- Mozdulj, harcos! Ha rajtam áll, nem fogsz itt megrohadni. Ám ha késlekedsz, magadra hagylak. Van jobb dolgom is, mint Luút bukott paplovagjait istápolni.
A férfiben eredetileg vasakarat lakozott, amely jócskán elvásott a raboskodás során. Egy szilánkja azért felparázslott: még mindig élni akart, és legfőképpen: kijutni börtönéből. Bármit megadott volna ezért, és ezzel az a másik tisztában volt.
- Beszélj hát! Ám ha ördög vagy, és csak gúnyt űzöl belőlem álmomban, hát megkereslek, bárhol is légy. És Ullh túl szűkös lesz neked ahhoz, hogy elrejtőzz előlem.
Az ismeretlen jóízűen kacagott.
- Igen, ez már az a férfi, akire számítottam. Hallgass hát rám. A távolság, ami elválaszt bennünket, tetemes. Ahhoz épp` eléggé, hogy mindketten sokat veszíthessünk az ügyön, ha valami balul sül el. Te a maradék emlékeidtől búcsúzhatsz, én a varázserőmtől. Az Opálváros régóta a markában tart... De most kínálkozik nekünk egy esély.
A férfi feszülten hallgatott. Lázasan kutatott emlékek után, ám semmire nem jutott. Egyetlen dolgot tudott biztosan: egy Timártész nevű isten börtönözte be ide, amiért elbukott egy próbán. De vajon ki ez a Timártész? És milyen próba volt az, ahol kockára tette az életét?
- Koncentrálj! ? A nő hangja, mert most már bizonyos volt benne, hogy az a másik egy fiatal nő, feszült volt. ? Ennyit kérek tőled, nem többet. Akard elhagyni a celládat! Nagyon erősen akard. Idézz fel bármit, ami a cellán kívül van. Fákat, hegyeket, tavat, Abacdar vívótermeit, a legutóbbi szeretődet. Bánom is én, de összpontosíts!
A férfi úgy tett, ahogy a másik parancsolta. Ha szabadítója mégis démon lenne, hát ő Ullh poklából is kiverekszi magát, csak kerüljön ki végre ebből a cellából!
Leült, lábait maga alá húzta és behunyta a szemét. Magas hegyekbe, fák közé képzelte magát. Idegen volt az érzés.
Az idő eleinte ólomlábakon vánszorgott előre, ám a levegő később megtelt a fenyőerdő illatával. A cella, ami eddig fojtogatta, érezhetően lüktetett, akárha élő anyag lenne, és minden lélegzetvétellel egyre nagyobb és nagyobb lett. Úgy érezte, a talaj eltűnik a lába alól és ő a levegőben lebeg.
- Meglepően erős vagy ? szólt a hang immár erőteljesebben, mint az imént. - Így nehezebb lesz. Azt akarom, hogy a közelembe kerülj. Gondolj Feketepartra, vagy népedre, a síksági djünnökre.
Ezek a szavak azonban ismeretlenül csengtek a férfi előtt. Kényelmetlenül feszengett, és a cella hirtelen zsugorodni kezdett. A tűlevelek fanyar illatát felváltotta valami más, ami rothadó iszapra emlékeztette. A nő hangja sürgetővé vált, és kétségbeesés bujkált benne, amit nem tudott elrejteni.
- Gondolj az ifjúságod éveire. Ibír sivatagára, abacdari szállásodra. Emlékezz, Kullgan! Emlékezz a véred eredetére.
A név arcul csapásként érte.
Kullgan!
 
Emlékek rohanták meg, de a fal, ami valamiért fogva tartotta őket, ellenállt. A feje szét akart robbanni a fájdalomtól, ám mielőtt ez megtörtént volna, napfény vakította el. Meglepetésében felkiáltott, kezét az arca elé kapta.
 
Friss levegő tódult a tüdejébe.
 
Ekkor valaki felsikoltott a közelében, és hallotta, amint egy kard sivítva kiröppen tokjából. Óvatosan felült, és kipislogta szeméből a sötétség maradékát. Amit látott, arra késztette, hogy önkéntelenül a saját kardja után tapogatózzon. Csakhogy fegyvertelen volt. Tudatosult benne hogy mezítelen és egy vérrel lelocsolt, emberi koponyákkal körbebástyázott áldozókövön fekszik, egy manókkal zsúfolt teremben. Ez a körülmény valahogy felidegesítette.
Felállt, álmából felzavart oroszlán módjára megrázta magát, és kiszemelte első áldozatát, akinek kitekeri a nyakát.
A szürkemanók izgatott gyülekezete annyit észlelt mindebből, hogy áldozatuk, a robosztus testalkatú ember harcos, akit alig néhány szusszanással előbb rituálisan kivégeztek, most leugrik az oltárról, egyetlen roppantással eltöri a bénultan ácsorgó sámán nyakát, majd vicsorogva közéjük veti magát.
A teremben felpezsdült az élet.