(részlet)

- Maga szerint léteznek ezek az angyalok? Mondjuk Szenoi. - Sergi hamiskásan mosolygott. Az átriumban pisszenés sem hallatszott.
- A szakirodalom nem említi, hogy bárki is találkozott volna velük, hacsak nem tekintjük annak a Szentírást - válaszolt a jezsuitának Szép Heléna. - Egyes elemzők azt állítják, hogy ez a három Hatalmasság értesítette Lótot, hogy meneküljön Szodomából, mielőtt az Úristen tüzet küldene a bűnös városra.
- Mit szólna ahhoz, ha elmondom magának, hogy...
- De ne mondja el, atyám! - csattant Kerwin hangja. - Még ne! - Ha már Michelle így belerondított a dolgok menetébe és átvette a kezdeményezést, legalább megpróbálta célirányossá tenni a beszélgetést, és arra terelni a szót, ami a legfontosabb: magára Lilithre.
- Mit hallott a Marduk gyermekeiről? - kérdezte kisvártatva Helénától.
- Ez egy Lilith-hívő csoport, amely jelen év tavaszán kezdte meg a működését. Az elmúlt hónapok alatt több rejtélyes gyilkosság történt Rómában. Az áldozatok tetemei gyakran előkerültek, de borzalmasan megcsonkított állapotban, legjobb tudomásom szerint mind ez idáig egyetlen bűntényt sem sikerült felderíteni. Azt beszélik, hogy a gyilkosságokat a Lilith-szekta követi el, de amíg nem láttam egyetlen holttestet sem, addig nem mondhatok semmit. Látnom kéne a tetemeket, akkor talán meg tudnám mondani, hogy milyen rítusról van szó. A csoportról nincs sok információm, az emberek mindenfélét össze-vissza beszélnek, ha mágusok és démonok kerülnek szóba, ne feledjék, az ókorban vagyunk. A középkor mágikus misztériumai egy fokkal érthetőbbek, talán a keresztény kontextusban történő gondolkodásmód következtében... no persze Európáról beszélek. Mielőtt megkérdezné, Mr. Kerwin! Nem tudom, hogy hol bukkanhat a Marduk gyermekei nyomára, csak a velük kapcsolatos szóbeszédeket ismerem.
- Mondja el, mit hallott, ez is nagy segítség lesz. Minket határozottan érdekel a téma, nem igaz, emberek? - Senki sem merte megválaszolni az ezredes költői kérdését, viszont Holecka jelezte Kerwinnek, hogy bekapcsolta a felvevőket. Heléna hosszan töprengve nézett a lába elé, végül felnézett és belehunyorgott a fénybe.
- Ezekről a dolgokról én is csak másod- és harmadkézből hallottam. Állítólag létezik valahol egy palota, amit Pandemoniumnak hívnak, és több bronzkapu vezet hozzá, ezeket egy hatalmas elefánt őrzi. Nehezen tudom elhinni a dolgot, mert egyetlen általam ismert mágikus metodikával sem összeegyeztethető, habár egyes beavatottak szent meggyőződéssel vallják, hogy ez az igazság. Az állat annál az utolsó kapunál őrködik, ami a Rettegés Torkához vezet. Ez az akna vezet a tulajdonképpeni Pandemoniumba...
- Mi van odalent? - kérdezte az ezredes.
- Tisztátalan lelkek, uram... A palota két főrészből áll, úgymint Gyötrelem oszlopcsarnoka és a Tisztátalanság tava. E kettő a legborzalmasabb sötét entitások és a Nagyasszony lakhelye. Többet én sem tudok erről mondani.
- Tételezzük fel, hogy a Pandemonium valóban létezik. Egyetért azzal, hogy csak a földfelszín alatt lehet?
- Ez nyilvánvaló.
- Tehát Róma alatt?
- Minden bizonnyal.
- Az elefánt és a bronzkapuk?
- Azok is.
- Pontosan hol?
Ismét nagy csönd ereszkedett az átriumra.
- Hát ezt sajnos nem tudom, Mr. Kerwin.
Csalódott moraj hallatszott. Hands csendre intett mindenkit. Kerwin időközben visszaült a székébe Michelle mellé.
- Nem szakterületem ez a téma, de a Pandemonium kifejezést mintha már hallottam volna valahol, és a saját századomban. Segítsen egy kicsit.
Sergi szeretett volna közbeszólni, de Heléna megelőzte.
- Inkább olvashatott róla, amennyiben ismeri John Milton Elveszett Paradicsomát, amelyben ezzel az elnevezéssel illetik a poklot. Én is azt hittem, hogy Milton találta ki ezt a szót. Idelent Rómában döbbentem rá, hogy a költő mégis tudhatott valamit... lehet, hogy valamilyen beavatást kapott. Az ókorban minden feketemágus így emlegeti Lilith lakhelyét...
Sergi inkább közbekérdezett:
- Túl banálisnak tartja azt a feltételezést, hogy a hívő emberekben azért alakulhatott ki a pokol képzete, mert valamilyen formában közvetítődött a Pandemoniummal kapcsolatos ismeret?
- Nem tartom annak. Ha megtalálja a palotát, és beteszi oda a lábát, akkor bátran tehet olyan kijelentést, hogy a pokolban jár...
Michelle rácsapott a szék karfájára, és nagyot sóhajtva felállt.
- Viszontlátásra, uraim...
Kerwin elkapta a zubbonya ujját.
- Várj meg odakint!
A nő hümmögött valamit, és elindult kifelé. A többiek utat nyitottak neki. Jacta hosszan nézett utána. Fölállt és követte a kertbe.
Kerwin nem látta sok értelmét a további időhúzásnak.
- Talán feltűnt, hogy katonákat lát maga körül. Nincs értelme tagadni. Mi a Katedrális különlegesen képzett kommandósai vagyunk, intervenciósok, akiket 2295-ből küldtek, hogy pusztítsuk el ezt a Lilithnek nevezett, különös képességekkel megáldott lényt. Az elmúlt hetekben meglehetősen titokzatos események történtek velünk, sok érdekes dolgot hallottunk, és nem tudjuk hova tenni őket. Vegyük az egyik legégetőbb kérdést. Mit értsünk az alatt, hogy Lilith a szó klasszikus értelmében véve elpusztíthatatlan?
- Ezt értsék szó szerint - mondta Heléna -, ehhez nincs mit hozzátenni. Lilithet nem lehet elpusztítani, de el lehet űzni erről a létsíkról, habár évezredek óta köztünk él és nagyon erős. Csak mágikus eszközökkel támadható, de a siker még ez esetben sem garantált.
- A modern fegyverek?
- Lehet, hogy a korszerű fegyverrendszerek mágikusnak tűnnek egy ókorban vagy a középkorban élt ember szemében, de Lilith ellen hatástalanok, ezt határozottan állíthatom.
Kerwin emberei nevetve csóválták a fejüket, páran legyintettek. Sokan sajnálták, hogy Jacta kiment az előbb. Ehhez a témához nyilván lenne pár keresetlen szava. Olyanok, amelyektől Szép Heléna biztosan elsápad...
- Ez egy baromság - nevetett Serrault. A férfi Tess mellett állt egy oszlopnak támaszkodva. A lány a peristyliumból beáramló napfényben állva alig látszott. Heléna nem is tudta felmérni, hogy mekkora hallgatóság előtt beszél. Abba az irányba fordult, amerről Serrault hangját hallotta.
- Téved, igen tisztelt uram! A legnagyobb adeptusok képesek az elemi mágiára. Ezek nagyon bonyolult és nehéz varázslatok, de Lilith a kisujjából kirázza őket, nekem elhiheti. Például maga ráemeli az energiafegyverét, ekkor ő elemi sötétséget teremt, amelyen semmilyen természetes vagy mesterséges fény nem képes áthatolni.
- Na és?
- Mindig rossz voltam fizikából, ezért javítson ki, ha tévednék: a lézer egy fényjelenség!
Serrault erre nem tudott mit mondani, inkább vigyorogva bambulta a bakancsa orrát, és megállás nélkül rázta a fejét. Hirtelen felnézett, de nem lett módja elmondani a véleményét, mert Kerwin intett neki, hogy fogja be a száját.
- A lézer csak a korszerű fegyverek egyik fajtája - mondta meglepően higgadtan Kerwin. - Fegyver sokfajta létezik, az emberi elmének végtelen számú produktuma lehetséges, ha egymás elpusztítása a cél. Bármennyire tiltakozik ellene a józan eszem, elhiszem, amit állít, tehát a következő kérdésemet, kérem, ne tekintse gúnyolódásnak. Mi történik akkor, ha az elemi sötétség állapotában mondjuk lángszórót használok?
- A torinói Okkult Akadémián nincsenek ilyen nehéz vizsgakérdések, uram - nevetett Szép Heléna, aztán egy csapásra elkomolyodott, lebiggyesztett ajakkal állt a medence peremén. - Ebben az esetben lesz hőhatás, de nem látja a lángot? nem tudom, ez egy meglehetősen izgalmas kérdés, ki kellene próbálni.
Kerwin különös mosollyal az arcán hajolt előre.
- Kedves Heléna a lézernek, nem a fénye, hanem a hőhatása semmisíti meg a célpontot.
- Ez világos, Mr. Kerwin, de a lézer pusztán fényjelenség, a tűz pedig nagysebességű molekuláris... mozgás? Tényleg, mi a tűz, még sohasem gondolkodtam rajta? - Heléna széttárta a kezét, és a hirtelen mozdulattól, majdnem hátraesett a medencébe, amely csontszáraz volt. Moore szerint május közepe óta nem esett.
A helyzet magában hordozta a komikum lehetőségét, de senki sem nevetett. Serrault viszont képtelen volt türtőztetni magát.
- Ezredes úr, hagyjuk már abba ezt a baromkodást, és nézzünk körül a város alatt!
Mielőtt Kerwin bármit is mondhatott volna, Hands máris kézbe vette az ügyet.
- Törzsőrmester, menjen ki a hadnagy után, és kéz a kézben várjanak rám odakint, amíg be nem fejezzük, utána lesz magukhoz egy-két keresetlen szavam. Addig gondolkodjon azon, hogyan lehet lemenni a város alá? Mozogjon, fiam!
Serrault laza mozdulattal tisztelgett, és kiment.
- Térjünk vissza a maga medalionjára - mondta Hands a cigarettája parazsának -, módfelett szeretném, ha megmutatná nekünk.
A nő akkorát sóhajtott, hogy ki híján meglebbentek a velariumok.
- Simon házában van a felszerelésem, egy hatalmas ládában. A medalion abban van.
- Nem hordja minden alkalommal?
- Nem.
Hands inkább nem kérdezett rá, hogy miért nem, nehogy Heléna belekezdjen egy bonyolult "szaktudományos" okfejtésbe, amelyből alig értenek valamit. Odahajolt Kerwinhez, és megkérdezte tőle, hogy mi a véleménye.
- Csak azt tudom mondani, amit a kertben pár perccel ezelőtt: ő lesz a szakértő. Suger ezt ugyanúgy előre látta, mint a többi történést, nincs mit tenni, be kell avatnunk a nőt. Belegyezik?
- Kénytelen leszek, ha nincs jobb ötlete.
Kerwin megemelte a hangját, hogy Heléna jól hallja, amit kérdez.
- Megtenné azt a szívességet a Katedrálisnak, hogy a segítségére lesz? Ha igent mond, természetesen minden részletbe beavatjuk
- Örülök, ha bármiben segíthetek - mosolygott Heléna, és felemelte a csészéjét. - De mielőtt ezt megtenném, kérhetek még egy csésze kávét? Sajnos a készletem fél évvel ezelőtt kimerült.
 
* * *
 
A végtelennek tűnő utazás egyre elviselhetetlenebbé vált. Palmyrának lassan sikerült megszoknia a döbbenetes bűzt, és a néhol lábszárközépig érő, tisztátalan pocsolya sikamlós érintését, de a legborzalmasabbak talán az oszlopcsarnok hangjai voltak, amitől hideg verejték gyöngyözött a hátán. Patkányok visítása és megkínzott kutyák fájdalmas vonítása keveredett láthatatlan denevérszárnyak suhogásával, s mindezek hátterében mintha folyamatosan nyöszörgött, sikongatott volna egy száztagú női kórus; a kontrapunktikus ricsaj hol elhalkult, hol felerősödött, irányát nem lehetett behatárolni.
Palmyra lúdbőrös karral gázolt a szennyvízben, rémülten kapkodta a fejét, s egyre jobban rettegett. Más lehetőség nem lévén, kivett egy fáklyát a tartójából, hogy legalább azzal védekezhessen, ha valami szörnyűség rávetné magát az egyik oszlop mögül. Reménytelen bolyongása talán egy órája tarthatott, de életnek nem találta semmi nyomát. Olyan érzése támadt, hogy démonok titokzatos tekintete lesi minden lépését, azt várva, hogy lankadjon a figyelme. Most még visszatarthatja őket valami varázslat, de mikor eljön az idő, biztosan rávetik magukat, testét széttépik, eleven felfalják. Eltörölt egy lecsorduló könnycseppet maszatos arcán, és rendületlenül haladt tovább. Kisvártatva észrevett valami különöset: mintha egy szobor állna a messzeségben. Abban az irányban egyre kevesebb fáklya világított az oszlopokon. Felemelte a sajátját, és elindult a rejtélyes szobor felé.
Nem szobor volt.
A karóba húzott lány a kínszenvedés magányosságra ítéltetett, örök mementójaként szenvedett a vizelet tengerében. Palmyra kíváncsi szemeket meresztve világította meg az elgyötört testet. A hegyesre faragott, csuklóvastagságú karó a lány hüvelyén keresztül hatolt be a testbe, és az áldozat száján bukkant elő. A fej így erősen hátrafeszült, a fájdalomtól kimeredt szemek rezzenéstelenül meredtek az oszlopcsarnok boltívére. A szíriai nő döbbenetét csak fokozta, hogy a karba húzott szerencsétlen teremtés még mindig élt! Teste meg- megfeszült, ujjai remegve vájtak saját altestébe, lába enyhén rángatózott. Hihetetlen, milyen szívós, gondolta Palmyra és lassan körbejárta a borzalmas kínok között szenvedő lány obszcén módon fölnyársalt testét. De ahogy megkerülte, azonnal megértett mindent: a lány hátán petyhüdt bőrszárnyak lógtak - a kegyetlen módon megkínzott teremtés szintén démon volt.
Palmyra eddig sem sajnálta, de ez után a felismerés után végképp nem érzett szánalmat.
A fáklyát ütésre készen tartva maga mögött hagyta a démonlány meztelen testét, mikor balkéz felől meghallotta a fájdalmas nyöszörgést. Megpördült és odavilágított.
Egy oszlop félhomályos tövében emberszerű kreatúra kuporgott a testét nyaldosó ammóniaszagú mocsokban. Az arcát hosszú, sárgásvörös haj takarta, válla ütemesen rángatózott, mintha nem tudna gátat vetni hangtalan zokogásának. Érthetetlen hangon nyöszörgött, és úgy látszott, nem vette észre az óvatosan mozgó Palmyrát. A nő kíváncsian méregette a lényt, akinek női melle és férfi hímtagja volt. Ez a fura kettősség késztette arra Palmyrát, hogy a fáklyát védekezésképpen maga előtt tartva, lépésről lépésre megközelítse a teremtményt. Odafröcskölt a lábával, és a lény felemelte az arcát. Női arca volt, de a sárgálló macskaszemek azonnal egyértelművé tették, hogy nem az emberek világának szülötte. Palmyra megállt tőle háromlépésnyire: nem ment el a józan esze, hogy közelebb merészkedjen.
A démon feltérdelt. Vele együtt felemelkedett az a lánc is, amely a nyakát körülívelő széles vaspánthoz kapcsolódva az oszlopon lévő fémkarikához vezetett, és behatárolta mozgásterét.
A furcsa lény fogoly volt.
A hermafrodita szörnyeteg nem mutatott meglepetést Palmyra látványára, inkább megpróbálta kihasználni a váratlanul adódó helyzetet. Kinyújtotta egyik karmos végű ujjakban végződő kezét, és bökdösni kezdett a felnyársalt démonlány felé. ? Kulcs... - hörögte emberi nyelven. - A kulcsot!
Palmyra lassacskán felfogta, hogy a lény, miért nyöszörög és mutogat oly? hevesen. Persze esze ágában sem volt teljesíteni a kérést. Visszavilágított a karóba húzott démonlányra. Most vette csak észre, hogy egy vékony bőrfonaton kulcs lóg a nyakában. Az nyitotta a hermafrodita nyakán feszülő pánt zárját.
Talán szeretők voltak, s most megbűnhődnek emiatt?
- A kulcsot!
Palmyra nem tudott beszélni, így csak fejrázás volt a válasza. A hermafrodita felüvöltött és előrelendült. A lánc megfeszült és visszafogta, így csak a szíriai nő ágyékkendőjét tudta letépni. Palmyra rémülten ugrott hátra. Megbotlott, és elterült a bűzös pocsolyában. Szerencsére a lény nem érte el, hiába kapott utána. Nagy elkeseredésében apró cafatokra tépte a sikeresen megkaparintott ágyékkendőt. Dühösen visítozott, tűhegyes fogai üvegként csillogtak szájüregében. Palmyra négykézláb hátrált, de nem juthatott messzire, mert egy ostorszerű, és a vizelet alatt kígyózó csáp tekeredett egyik bokájára. A lény farka volt, és meglehetősen ügyesen használta a zsákmány megragadására.
Ha Palmyrát nem ítélik örök némaságra az istenek, velőtrázó sikoltozásba kezdett volna. Más lehetőség nem lévén (idelent ugyan ki segíthetne rajta!), fájdalmas zihálással küzdött a bokájára tekeredett borzalom ellen. De képtelen volt lefejteni a lábáról, és a lény egyre közelebb húzta magához. Megpróbált az arcába csapni a fáklyával, de a hermafrodita könnyedén kiütötte a kezéből. A következő pillanatban elkapták a bokáját, és a szörnyeteg bűzlő lehelete az arcába csapott; érezte, hogy a hermafrodita szétfeszíti a combjait...
 
Palmyra természetesen megmenekül. Hogy hogyan, az kiderül 2007 november 30, a regény megjelenése után :)