A vihar gigászi erővel ostromolta az óceánt. A víz hatalmas hullámokban csapott át a parti út felett. Mindenfelé letört faágak röpködtek, és az óriási mennyiségű homok, amit előzőleg a szél kavart fel, sártengerré változtatta a kisváros utcáit.
A rádióállomások félóránként közölték az újabb híreket, melyből a keleti part lakói megtudhatták, milyen ütemben halad a kitelepítés.
Louise már csaknem fél órája maga mögött hagyta a várost, és egyre fokozódó izgalommal gondolt arra, valószínűleg ő az utolsó, aki még ép bőrrel elmenekülhet a hurrikán elől.
Úgy döntött, a következő leágazásnál észak-nyugat felé letér az autópályáról. Araszolva haladt, és megpróbálta megőrizni a nyugalmát, de az egyre sűrűsödő homályban, a rázúduló roppant vízmennyiségtől úgy érezte, pillanatokon belül minden megsemmisül körülötte.
Amikor elindult, sejtette, hogy nehéz dolga lesz, mégis elképedt a sosem tapasztalt, hihetetlen erőtől. Most érezte először, milyen aprócska porszem ő, aki tehetetlenül sodródik az univerzum forgatagában.
Törte a fejét, hol találhatna mégis menedéket. A szél megállíthatatlanul erősödött; Louise előtt összefolyt ég és föld...
A felüljáró... már oda kellett volna érnie!
Ekkor néhány méterre előtte, az út jobb oldalán feltűnt egy emberi alak. Louise meglepődött, de mellé kormányozta a kocsit, és gondolkodás nélkül kinyitotta az ajtót.
- Hálás vagyok, hogy megállt - vacogta az idegen, miután beugrott, és sikerült berántania maga mögött az ajtót.
- Hova szeretett volna eljutni? - kérdezte Louise, miközben arra koncentrált, hogy visszakormányozza a kocsit az útra, és ott is tartsa.
- Az autóm lerobbant. Gondoltam, meghúzom magam a felüljáró alatt, amíg véget ér a hurrikán.
- Igen, ez jó ötlet... de már el kellett volna érnünk, nem? Attól tartottam, hogy eltévedtem ebben a lekvárban.
Épphogy kimondta ezeket a szavakat, sötét tömegként feltűnt előttük a felüljáró betonkolosszusa. A szél süvítése egyre hangosabb lett. Az autó időnként megremegett, úgy látszott, nem lesz képes ellenállni a vihar erejének.
Louise mélyen a pillérek közé kormányozta a kocsit, és leállította. Itt már kicsit csendesebb lett, jobban hallhatták egymás hangját.
- Gondolja, hogy itt átvészelhetjük? - kérdezte, miközben szemügyre vette az idegent. Kortalan, enyhén kopaszodó, hajlott hátú férfit látott. Magas homloka, finom metszésű szája értelemről tanúskodott. Ránctalan arca, széles járomcsontja, mandulavágású sötét szemei valahogy ismerősnek tűntek Louise számára. Vajon hol láthatta már ezt a férfit?
- Ne aggódjon! Csak a vihar széle érint minket... - A férfi lehámozta magáról átázott, fekete kabátját. - Itt megúszhatjuk.
Aztán Louise felé fordult, szeme megcsillant a félhomályban.
- Nevem Peter.
- Louise Brent - nyújtott kezet a lány. - Örülök, hogy itt van. Így talán nem olyan félelmetes ez az egész, még ha csak a vihar szélét kaptuk is el.
- Tegnap óta folyamatos a kitelepítés a parton. Régen velük kellett volna mennie! Mit keres ilyenkor errefelé?
Louise nem válaszolt, mert hirtelen sürgős matatni valója támadt a műszerfalon. Odakint a szél nekifeszült a felüljáró betontömbjének, majd kettéosztódva, süvítve száguldott tova, hogy aztán újabb és újabb ostrommal próbálja letarolni az útjába kerülő akadályokat.
- Tulajdonképpen elmondhatom... bár nem ismerem magát.
- Éppen azért mondhatja el, mert nem ismer - mosolyodott el Peter. - Valószínűleg sosem látjuk egymást ezután. Története következmények nélkül marad. A vihar valószínűleg egész éjszaka tombolni fog. Időnk van bőven.
Louise cigaretta után kotorászott a táskájában, de nem talált.
- Szörnyű hetem volt. Egy csomó kellemetlenség ért. Elvesztettem egy fontos iratokkal teli táskát, ezért tegnap kirúgtak a munkahelyemről. Ma reggel pedig iszonyúan összevesztem az apámmal. Aztán itt ez a hurrikán... Most éppen költözöm otthonról.
- Nem a legjobb időt választotta a veszekedésre és a költözésre - jegyezte meg a férfi egy csipetnyi iróniával a hangjában.
Louise keserű mosolyra húzta száját.
- Tudja, valójában jó a kapcsolatom az apámmal, de olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz. Képesek vagyunk órákig tartó vitákba bonyolódni. Kiabálunk, csapkodunk, majd megsértődünk, napokig duzzogunk, aztán kibékülünk. Ennek már begyakorlott forgatókönyve van. De a ma reggeli veszekedés egészen más volt...
- Mennyiben volt más?
Louise lehajtott a sebességváltót piszkálgatta.
- Ő olyan tökéletes. Mindig tudja, mikor mi a helyes. Sohasem bizonytalankodik. Mindig a megfelelő döntést hozza a megfelelő pillanatban. De... amióta az anyám elhagyott minket... nagyon megváltozott. Állandóan ellenőrizni akar. Egy szabad percet sem hagy nekem, mindenbe beleszól. Néhány héttel ezelőtt egyetlen fülbevaló miatt akkora patáliát csapott, hogy a szomszédasszony rémülten szaladt át, mert azt hitte, öljük egymást.
A férfi Louise fülére bámult.
- Vajon melyik fülbevaló volt a bűnös? Az első... vagy az ötödik?
Louise felnevetett: - Elismerem, valóban túlzás öt fülbevaló egyetlen fülben, de nem ez a lényeg.
Aztán tűnődve kezdte vizsgálgatni a férfit.
- Nem értem, miért beszélek magának ennyit az életemről, de be kell vallanom, nagyon jól esik.
Odakint már besötétedett és a hurrikán teljes erővel tombolt. Dühödt fúriaként támadta a felüljárót, de az autó mélyen alatta biztonságban volt.
Louise felkapcsolta a belső világítást. Különös, földöntúli fény árasztotta el az autó belsejét.
- Végül is mi volt a közvetlen oka annak, hogy most elköltözik? - kérdezte a férfi.
- Hogy mi volt az oka? - Louise keserűen felnevetett. - Mert kiderült, hogy terhes vagyok. Most meglepődött, mi?
A férfi Louise szemébe nézett, és néhány centivel közelebb húzódott.
- Eléggé gyakori, hogy nők áldott állapotba kerülnek, de ezt nem nevezném tehernek. Szerintem csodálatos dolog, egy másik életet a testünkben hordozni.
Louise felhorkant.
- Miket beszél itt maga? Ezt honnan tudja? Volt már terhes? - Louise ingerült lett. Maga sem értette, miért. - Ezek csak szavak. Magának fogalma sincs arról, min mentem keresztül emiatt az... állapot miatt.
- Nyugalom! - csitította a férfi. - Nincs oka az ingerültségre. Inkább mondja el, mi történt! Az apja mérges lett a gyerek miatt...
- Dehogy. Éppen ellenkezőleg. Az apám, a legnagyobb megrökönyödésemre, örült. Érti? Amikor kiderült, hogy mi a helyzet, ugrált örömében. Még azt sem kérdezte meg, hogy ki a gyerek apja. Egyébként nem is fontos...
- Ha ez a helyzet, akkor hol van a probléma? Örülnie kéne, hogy van valaki, aki maga mellett áll, és mindenben a segítségére lesz!
- Ez nem ilyen egyszerű! Én ezt a gyereket nem akarom! El fogom vetetni, és ebben senki sem fog megakadályozni!
A férfi lehajtotta a fejét. Hosszú percek teltek el így, végül megszólalt: - Az apja szereti magát. Csak azt akarja, hogy maga boldog legyen.
Louise dühösen csapott a kormányra.
- Honnan tudja, hogy mit akar, vagy mit gondol az apám? Mi maga, gondolatolvasó? Egyébként is, minek avatkozik más dolgába? Nem kértem a véleményét! Minden másképpen lenne, ha most az anyám... - Elakadt, szemét elöntötték a könnyek.
Odakint a vihar őrjöngve tombolt. Ereje semmit sem csillapodott. Úgy tűnt, ez már így marad örökre.
A férfi nem mozdult. Szinte nem is létezett. Hosszú percek múlva aztán Louise lecsillapodva hátradőlt, és a férfi felé pillantott, de csak sejthette a körvonalakat, túl sokat nem látott a könnyein keresztül.
- Kérem, bocsásson meg! - nyögte végül. - Nem értem, mi történt velem. Végül is maga nem tehet semmiről. Én akartam mesélni.
- Szerintem nem történt semmi különös. Csak éppen maga is tudja, hogy nem helyes, amit tesz, és lelkifurdalása van. Szembefordult az apjával, és ennek valójában nem a gyerek az oka, igaz?
Louise megdöbbent.
- Istenem! Most értettem csak meg. Magát az apám küldte utánam? Maga pszichológus, igaz?
- Nem az vagyok, akinek maga hisz. De ez most még nem fontos. Az előbb említette az édesanyját... mit érez vele kapcsolatban?
Louise indulatosan horkant fel.
- Nem akarok beszélni róla! Semmi köze hozzá! Maga nem fog engem itt analizálgatni! - Átnyúlt a férfi előtt, és kinyitotta az ajtót - Azonnal hagyja el a kocsit! Tűnés!
A férfi nem mozdult. Szelíd mosollyal becsukta az ajtót.
- Hát jó! Akkor majd megyek én! - Próbálta kinyitni az ajtót a saját oldalán, de nem sikerült.
- Louise, miért menekül állandóan? - kérdezte a férfi csendesen.
A lány csapkodni kezdett, tehetetlenül vergődve, mint egy kalitkába zárt madár. Zokogott, minden sérelmét, és fájdalmát kiadva. Siratta a múltat és a jelent, rettegett a jövőtől.
- Ennyi elég! - A férfi megfogta Louise karját és ettől a lánynak különös, jó érzése támadt. Megmagyarázhatatlan, mély nyugalom szállt rá, mely óriás madárkén takarta be puha, meleg szárnyaival.
Peter csendes, szelíd hangjára eszmélt: - Az édesanyja nem azért hagyta el magát, mert nem szerette, hanem azért, mert nagyon szerette.
- Én ezt nem... nem értem - szipogott Louise, mint egy kisgyerek. - Ha szeretett engem, akkor miért...?
- Előbb egy kérdés. Őrzi még azt a medált, amit az édesanyjától kapott a hatodik születésnapjára?
Louise csodálkozva bámult Peterre: - Honnan tud maga erről? - Blúza alól előhúzta a nyakában lógó láncot, rajta egy ezüst, félhold alakú medállal. A szélén a régi törésnyom mutatta, hogy a valamikor kerek, egész medált kettétörték. Rajta három belevésett betű látszott: ...ise.
- Ennek a másik fele anyám nyakában volt. Sosem vette le. Azt mondta, a halála napjáig viselni fogja... Tudja, az fáj a legjobban, hogy semmit nem tudok róla. Elhagyott, és azóta sem adott életjelet magáról. Már tudom, hogy sosem szeretett.
És ekkor a tudata egy rejtett zugából ezredmásodperc alatt elősuhant egy emlék. Az anyja karcsú, szelíd alakja az ajtó világos négyszögében... Könnyű léptei, ahogy közelednek az ágyához... bőrének illata, puha érintése, ölelése, becéző szavai...
Louise ekkor döbbent rá, milyen régóta nem gondolt az anyjára. Pedig mennyi hasonlóság van közöttük. Dús, hullámos, gesztenyeszín hajuk, csokoládébarna szemeik, szép metszésű álluk, magas homlokuk...
A férfi szavaira eszmélt.
- Elmondok magának egy történetet. Egyszer volt, hol nem volt... élt egyszer egy nagyszerű ember, és csodaszép hitvese, Louise. Nagyon szerették egymást, boldogok voltak együtt. Úgy érezték, boldogságukhoz már csak egy gyermek hiányzik. Mégis hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy kívánságuk valóra váljon. Amikor végre megszületett a gyönyörű kislányuk, úgy érezték, boldogságukat már semmi sem zavarhatja meg. Mindketten nagyon szerették ezt a gyermeket, de legfőképpen az édesanyja. Képes volt órákig ülni csendben, és nézni, hogyan alszik a bölcsőben a kislánya. A jövőről álmodozott, és örült a jelen minden pillanatának. Úgy érezte, már mindent megkapott az élettől, amire vágyott, és ezt már senki nem veheti el tőle.
Teltek az évek és az asszony beteg lett. Különös, megmagyarázhatatlan eredetű volt a kór. Először lelassult a mozgása, majd megbénult az egyik keze... később a másik... Az orvosok nem biztatták semmi jóval. A betegség gyógyíthatatlan, visszafordíthatatlan volt.
Az asszony kétségbeesett. Hogyan lesz ezután? Ha majd lábra sem tud állni?
Aztán egy napon döntött. Túlságosan szereti a férjét, és a kislányát ahhoz, hogy kitegye őket azoknak a borzalmaknak, ami ezután várt rájuk. Így - amíg még járni tudott - egy csendes éjszakán elhagyta az otthonát.
- Eldobott engem... - zokogott fel Louise.
- Nem. Ő életet adott magának. Esélyt. De maga ugyanezt az esélyt el akarja venni a saját gyermekétől. Ő elment, mert nem akart nyűg lenni a családján. Még a férje szerelme, a gyermeke szeretete sem tarthatta vissza... Gondolkodjon, Louise! Ne tegyen olyat, amit egész életében bánni fog!
- Ki maga? - suttogta Louise alig hallhatóan.
Néhány percig semmi mást nem lehetett hallani csak a hurrikán tombolását. Aztán csendesen megszólalt a férfi: - Talán a maga lelkiismerete...
 
Louise a reggel bíbor-arany fényére ébredt. Furcsa, szinte fülsiketítő csend vette körül. Először azt sem tudta, hol van. Arra sem emlékezett, mikor aludt el. Aztán lassan, fokozatosan minden eszébe jutott: a tegnap esti találkozás a különös idegennel, a múlt... egész eddig élete.
A férfi eltűnt, Louise mégis érezte a jelenlétét. Az autó belseje furcsa, éteri fényben derengett.
Kinyitotta az ajtót, kiszállt. Odakint hűvös, tiszta levegő fogadta. Az ég vakító kéken ragyogott, és Louise meglepődve fedezte fel a nyugati hegyvonulatot, ami legalább tíz éve nem volt látható.
Mélyet szippantott a kristálytiszta levegőből. És ekkor valami megnyugtató, mély szeretet fogta el valaki iránt, aki még meg sem született, de hamarosan jelezni fogja létezését.
Megtisztította az autót a törmeléktől és a homoktól. Amikor visszaült, a másik ülésen megcsillant valami. Tétován nyúlt érte...
Egy félhold alakú, ezüst medál volt, rajta bevésett szótöredék: Lou...
 
A nap már teljes egészében beragyogta a vidéket. Szélcsend volt. Véget ért a vihar.