Legalább két órája jártuk a várost a rekkenő hőségben. Lila kesztyűre vadásztunk, de nem sok sikerrel. Végigmentünk egész Pesten, és azt terveztük, a keresést Budán folytatjuk.
Klári egyfolytában zsörtölődött. Fejébe vette, hogy orgonalila kosztümjéhez hasonló színű kesztyűt fog viselni az esküvőjén. És ha ő valamit a fejébe vett, attól hat lóval sem lehetett eltántorítani.
Klári jóval túl volt a negyvenen, de még mindig igézően nézett ki. Tökéletes, sudár alakját, vállig érő, természetes szőke haját, éjfekete szemét, telt, szép ívű ajkát minden nő bőszen irigyelte, a férfiak pedig eszüket vesztve loholtak utána. Mostanra három esküvőn volt túl, és épp a negyedikre készült.
- A stílus nagyon fontos - mondogatta gyakran. - A legapróbb részletnek is jelentősége lehet.
Ezért most orgonalila kesztyű után kajtattunk a városban, miközben egyre ingerültebben kerülgettük a szembejövő embereket. A forró levegő beszorult a körút házai közé, szellő sem rebbent - még a bugyinkból is csorgott a víz.
Klári elszántan lecövekelt a Kék Madár terasza előtt.
- Ha két percen belül nem jutok egy pohár hideg sörhöz, esküszöm, átküldök valakit az örök vadászmezőkre!
A pincér tudhatott valamit, vagy talán ő is Klári vonzerejének bűvkörébe került, mert a rendeléstől számított második percben asztalunkon állt a két pohár jéghideg sör.
- Mára elég! - jelentette ki barátnőm. - Nem érzem a lábamat. Majd holnap folytatom a keresést.
Klári hihetetlenül makacs tudott lenni, de a józan ítélőképességét sosem vesztette el; semmiből sem csinált nagy ügyet. Ha nem tudott megoldani egy problémát, egyszerűen átlépett rajta. Irigyeltem könnyedségét, lazaságát. Gyakran mondogatta: "Minek keseregjek a múlton? Ami elmúlt, azzal kár tovább foglalkozni!" Még rendelője falára is kiíratta Isaac Bashevis örökbecsű szavait: "Sose emészd magad olyasmiért, amin nem tudsz változtatni!"
- Te, lány! - nézett rám Klári rosszallóan. - Nem értelek én téged! Itt vagy csinosan, üdén, egészségesen... Mi a csuda tart vissza, hogy még egyszer férjhez menj?
Válaszolni akartam, de közbevágott:
- Ne gyere nekem azzal, hogy aki egyszer megégette magát, mindig félni fog a tűztől! Figyelj, egyszerű ez! Ha az első nem jön be, majd a második... vagy a harmadik. Nézz rám! Rólam végy példát!
Harsányan felnevetett, majd elégedetten söpörte be a férfi vendégek rajongó pillantásait.
- No, igen... - Végre szóhoz jutottam. - Komolyan mondom, irigyellek! Én nem vagyok ilyen hatással a férfiakra. Utánam nem fut senki. Nekem nincs rajongótáborom, sem titkos hódolóm. - Elmosolyodtam, de egy láthatatlan kéz markolászni kezdte a szívemet.
- Ugyan már, ez butaság! - folytatta rendületlenül. - Nem vagyunk egyformák. A világ tele van szebbnél szebb nőkkel, és kevésbé szépekkel. De minden szép nőt un valaki, és meggyőződésem, hogy minden átlagosnak van egy titkos hódolója.
Keserűen mosolyodtam el, szerettem volna már elhagyni ezt a témát:
- Ezek szerint én vagyok az egyetlen kivétel. Úgy látszik, a fekete haj, a kissé teltebb alak nem vonzza a férfiakat.
- Ej, te lány! - Klári magasra emelte a poharát. - Meglásd, egyszer férjhez adlak! Erre iszom!
- Ne merészeld! - fenyegettem meg tréfásan, miközben arra gondoltam, milyen szerencsém van Klárival: mindig jó kedvre derít.
 
Fél óra múltán, amikor már minden közös ismerősünket kitárgyaltuk és a harmadik pohár sört nem mertük megkockáztatni ebben a hőségben, szedelőzködni kezdtünk.
Ahogy megfordultam, hogy az asztalok közül kilépjek a járdára, egy férfinak ütköztem. Bocsánatfélét dörmögött, rám nézett, majd hökkenten megtorpant.
Néhány pillanatig néztük egymást, zavartan, fürkészőn.
Klári mellénk lépett, és a férfi odaköszönt neki:
- Üdvözlöm, doktornő! - Aztán fejbiccentés kíséretében továbbindult. Néhány lépés után megállt, és még egyszer visszanézett.
Barátnőm hangjára ocsúdtam.
- Nahát! Ezek a forró pillantások! Ebből már lesz valami.
- Ugyan, hagyj békén! - Zavartan próbáltam leplezni pirulásom, majd erőt gyűjtve megkérdeztem: - Honnan ismered?
- Csak futólag... A neve Ádám. Neves építész. Egy szakmai kongresszuson mutattak be minket egymásnak. A feleségét kísérte, aki szintén pszichiáter. Új-Zélandon élnek, van egy fiuk.
Meglepődtem.
- Ahhoz képest, hogy csak futólag ismered, elég sokat tudsz róla.
- Ha nem lenne nős, ő lehetne a negyedik férjem. - Nevetett saját humorán.
Aztán elbúcsúztunk azzal, hogy egy hét múlva az esküvőn találkozunk.
 
Másnap reggel a telefon csörgésére ébredtem. Klári hívott. Alig ismertem meg a hangját, annyira zaklatottnak tűnt.
- Azonnal gyere át! - utasított ellentmondást nem tűrően.
- Mi történt?
- Fél órát kapsz, hogy ideérj. Siess!
Mindössze tíz percre volt szükségem, hogy lezuhanyozzak és magamra kapjam a ruhát. De ami ezalatt átfutott az agyamon, kitöltött volna vagy hat könyvet.
Mikor pontosan fél óra múlva becsöngettem a rendelőjébe, ő maga nyitott ajtót és vezetett át a váróban ücsörgő betegek között. Leült az íróasztala mögé, hellyel kínált. El sem tudtam képzelni, milyen égetően fontos dolog történt az éjszaka, ami ilyen zaklatottá tette.
- Mi történt? - faggattam. - Csak azt ne mondd, hogy elmarad az esküvő!
Legyintett. Aztán rám nézett azzal a jól begyakorolt pszichiáternézésével, és válasz helyett ő fogott vallatóra engem:
- Ki vele! Azonnal meséld el az egészet!
Értetlenül néztem rá. Mit akar ez tőlem?
- Ne játszd itt nekem a naiv leánykát! - folytatta. - Tudni akarok mindent!
- Én nem játszom...
- Ma reggel itt járt Ádám. Búcsúzni jött, visszautazik Új-Zélandra. Megkért, hogy adjam át neked ezt! - A középső fiókból elővett egy lezárt borítékot, és lassan, óvatosan, mintha törékeny lenne, letette az asztal közepére. A teljes nevem szerepelt rajta címzettként, semmi egyéb. - Először azt gondoltam, kezdődő flörtről van szó, de aztán megláttam a neved a borítékon...
Klári hátradőlt a fotelben, két kezét összefűzte:
- Régóta ismeritek egymást, és te kihagytál mindebből, te galád! - Felnevetett. - Szóval, halljam azt a történetet az elejétől a végéig! Visszatettem a levelet az asztalra. Tudtam, addig nem szabadulok, amíg a titkomat meg nem osztom vele.
 
Gyermekkoromban minden szünidőt a nagyszüleimnél töltöttem vidéken. Szinte ott nőttem fel. Csodálatos nyarak... szabad voltam és gondtalan. Akkor még csak a tizenötödik évemet tapostam, de már felnőttnek képzeltem magam. A barátnőimmel egész nap a strandon feszítettünk merész bikinikben, és a fiúkat lestük. Élveztük a figyelmüket, a csodálatukat, és kinevettük őket, amikor közeledni próbáltak. Ostoba fruskák voltunk. Már nem gyerekek, de még nem is felnőttek. Semmit sem tudtunk az életről.
A vakáció a vége felé közeledett, s nekünk egyre többször villant tudatunkba a közeledő iskola rémképe. Az utolsó héten felfedeztem a strandon egy új fiút. Magas volt, fekete hajú, csillogó szemű, néhány évvel idősebbnek látszott a többieknél. Semmi különöset nem csinált; időnként beugrott a medencébe, úszott, majd kimászott, napozott vagy olvasott. Senkire nem nézett, senkivel nem beszélt, én mégis úgy éreztem, mindez miattam történik. Bambán ültem a füvön, és messziről bámultam. Éjjel aztán nem bírtam aludni, reggel pedig képtelen voltam enni. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak rá.
Másnap a strandon újra megláttam, és legnagyobb meglepetésemre ő is észrevett. Az egész nap azzal telt, hogy távolról lestük egymást, közeledni egyikünk sem mert.
Harmadnap aztán váratlanul hozzám lépett, átnyújtott egy levelet, majd eltűnt. Kedves levél volt, amelyben bemutatkozott, és arra kért, este menjek el vele moziba, mert szeretne megismerkedni velem.
Elmentem. Fogalmam sem volt, milyen filmet néztünk, csak puha, meleg kezére emlékszem, mellyel egész idő alatt az ujjaimat fogta, a haja illatára, és az igéző pillantására, ahogy szeme időnként megvillant a félhomályban. Szívem a torkomban dobogott, szám kiszáradt, nem láttam és nem hallottam semmit a külvilágból. Olyan határtalanul boldognak éreztem magam, mint soha addigi életemben.
Negyedik nap a strandon találkoztunk. Hozzám lépett, újabb levelet adott át. Azt írta, rajta kívülálló okok miatt nem maradhat, de estére sétálni hívott a ligetbe.
Gyönyörű éjszaka volt. Még sosem láttam olyan fényesnek a teliholdat, mint akkor. A liget fái között az árnyékok és fények különös táncot lejtettek a felélénkülő szellőben. Az augusztus érett illata lengett be mindent. A már lehullott falevelek, a rózsák és érett gyümölcsök édeskés illata keveredett a strand felől hullámokban érkező klórszaggal. No és persze az én erős kölnim illatával, amelyet meggondolatlanul, ügyetlen kézzel jócskán magamra locsoltam.
Ádám elmondta, hogy gimnáziumba jár, később egyetemre szeretne menni. Imádta a matematikát, a csillagászatot, de szerette a virágokat is. Otthon jelentős gyűjteménye volt távoli országok virágritkaságaiból. Hosszútávfutó volt, sokat edzett. Álmai között még az olimpiai részvétel is szerepelt. Boldognak éreztem magam. Kedves, nyugodt hangja elbűvölt. Sokat beszélt önmagáról, de sokat kérdezett rólam is. Szinte mindent tudni akart. Amikor hazakísért, a kapuban megcsókolt, és mosolyogva így szólt: "Két levelet írtam neked, a harmadikban meg fogom kérni a kezed!"
Megbeszéltük, hogy másnap ismét találkozunk a mozi előtt. Azon az éjjelen semmit sem aludtam, csak forgolódtam édes ábrándjaim között, esküvőről, gyerekekről, nagy házról, fényes jövőről álmodtam.
Reggel aztán kellemetlen meglepetés ért.
Váratlanul értem jött a bátyám, azonnal haza akart vinni. Kétségbeestem. Hosszas könyörgésemre végül beleegyezett, hogy maradjunk még egy napot, de a randira nem engedett el egyedül.
Amikor a mozihoz értünk, Ádám már ott várt. Ránk nézett, elkomorult, de mielőtt szólhattam volna hozzá, sarkon fordult, és elrohant.
Másnap hazautaztam. Aztán hetekig sírtam. Kerestem őt, de nem találtam azon a címen, amit megadott. Évekig nem bírtam kiverni a fejemből, és nem láttam egészen tegnapig.
 
Klári figyelmesen, komolyan hallgatta elbeszélésem. Aztán előrehajolt, felvette a levelet.
- Gondolod, hogy ez... - kezdte tétován.
- Nem gondolok semmit. Nem tudom... nem hiszem. Huszonöt év telt el azóta! Igaz, nagyon nehezen, de végül sikerült elfelejtenem. És szerintem ő sem foglalkozott velem többé. Kínos szituáció volt, semmi több.
- Jézusom! - Klári elképedt. - Te kínos szituációnak nevezed az első szerelmet?
- Dehogy! Azt a jelenetet nevezem annak, amikor Ádám, meglátva minket, szó nélkül elrohant.
- Nos... - nézett rám barátnőm. - Mi legyen?
- Ezt hogy érted?
- Mi legyen a levéllel? Hiszen ez a harmadik...
Elvettem tőle a borítékot, feltéptem, de egyszerre elfogott a félelem. Mi van, ha mégis...? Nem! Képtelenség!
- Nem bírom! - dobtam vissza az asztalra. - Olvasd te!
Klári nem tétovázott, felnyitotta, és hangosan olvasni kezdte:
 
"Kedvesem!
 
Talán már nem is emlékszel rám, olyan régen történt, hogy egy nyári napon összetalálkoztunk a strandon. Lehet, hogy te csak egy könnyű kis flörtnek hitted, de nekem egyetlen pillanat elég volt, hogy felismerjem, te vagy a végzetem. Úgy éreztem, semmi sem szakíthat el tőled? De a sors és saját ostobaságom másképpen akarta. Utolsó találkozásunkkor félreértettem a helyzetet, (nem tudtam, hogy a bátyád az, akivel érkezel) vak sértettségemben elrohantam. És elvesztettelek téged. Mire tisztázhattuk volna, már késő volt?
Közben lassan teltek az évek, és te nyilván nem tudtál róla, de végig figyelemmel kísértem a sorsodat. Tudtam, hogy férjhez mentél, hogy két gyermeked született. Figyeltem az életed, és reménykedtem. Vártam. Magam sem tudtam, hogy mire, hiszen a házasság, a család mindennél szentebb volt számomra.
Teltek az évek, és a remény egyre fogyott.
Ekkor váratlanul megjelent az életemben egy lány... Energikus volt, sugárzóan gyönyörű. Azt mondta, egész életében csak rám várt.
Rád emlékeztetett.
Elhatároztuk, hogy összeházasodunk, és én újra hinni kezdtem, hogy lehetek még boldog ebben az életben. De a sors ismét közbeszólt.
Az esküvőm napján tudtam meg, hogy te közben elváltál, és újra szabad lettél."
 
Klári letette a levelet, tekintete rám villant: - Eldobom az agyamat! - Majd saját szavába vágva olvasott tovább:
 
"Minden összeomlott a lelkemben. Képtelen voltam a közeledben maradni. Szerencsére akkoriban munkaajánlatot kaptam Új-Zélandról. Elvállaltam. Így hát odaköltöztünk, és azóta is ott élünk a feleségemmel. Sári rendkívüli asszony. Szeret engem. Valamelyest sikerült pótolnia azt az űrt, amit a hiányod keltett bennem. De a tegnapi találkozásunk óta tudom, sosem leszek képes elfelejteni téged.
Valaha azt ígértem, hogy a harmadik levelemben meg fogom kérni a kezed. Sajnos ezt nem tehetem meg, de tudnod kell, amíg élek, mindig te maradsz az igazi asszonyom!
 
Csókol: Ádám"
 
Klári letette a levelet, és rám bámult. Tekintetében minden benne volt, amit ilyen helyzetben egy nő mondhat egy másiknak. Kinyitotta a száját, nagy levegőt vett, de most az egyszer megelőztem.
- Ha egyetlen szót mersz szólni, elkapom a nyakad, és addig szorítom, amíg szusz van benned!
Meghökkent, de aztán szélesen elvigyorodott. Lehajolt, és az asztal legalsó fiókjából az asztalra varázsolt egy üveg tequilát és két poharat.
- A jeget majd hozzáképzeljük - mondta, és töltött. Aztán felvette a telefont, és kiszólt az asszisztensének: - Anita! Mondj le minden mai időpontot! Fontosabb dolgom akadt.
Kezemben a pohár itallal hátradőltem, és a szemben lévő falra pillantottam, ahol Klári kedvenc felirata virított nagy, fekete betűkkel:
"Sose emészd magad olyasmi miatt, amin nem tudsz változtatni!"
Belekortyoltam a tequilába.
De azért nem baj, ha legbelül fáj egy kicsit, ugye?