(részlet)

Nem tudom, hogy kik voltak azok a besenyők, de rettenetesen kemény gyerekek lehettek, ha a magyarok állandóan menekülni kényszerültek előlük, utána meg puszta félelmük okán lenyilazták fél Európát. Nem tudom, mi lett volna, ha a besenyők kezdenek el nyilazni? Mellesleg valami nagyon nem stimmelt ezzel a honfoglalás dologgal, mintha több lett volna belőle... legalább kettő. Az anyag ezen a ponton nagyon zavarosnak tűnt, az úgynevezett hungarológusok nem jutottak dűlőre ebben a kérdésben, én meg továbbléptem az elmúlt évezredek történelmében, hogy tüzetesen megvizsgáljam a hologramon megjelenő Magyar Koronát.
Első látásra, furcsán aszimmetrikusnak tűnt, mintha a teteje behorpadt volna egy ütés következtében. A csúcsán látható kereszt valószínűleg ezért hajolt el oldalra, s kissé hátra. Utasítottam a számítógépet, hogy lassan forgassa körbe a felvételt. Odahajoltam, szinte beledugtam orromat a képbe, és csemegézni kezdtem az apró részleteken. Az olvasópult mögött ülő és a császári hivatalnokok egyenruháját viselő két szintetikus csajnak nagyon tetszett a dolog, mert nem állták meg kuncogás nélkül. Anélkül, hogy feléjük fordultam volna, megfenyegettem őket az ujjammal, erre gyorsan elhallgattak. Az elmúlt órák alatt sikerült jól összebarátkoznom velük.
A titkosszolgálat által összeállított anyagot egy holoképernyős mikroszámítógépen kaptam meg. Az ügyes kis szerkezet jóformán mindent tudott a turániakról és magyar őseikről, valamint futtatta a pszichotronikus nyelvprogramot is. Az egész hóbelevancot zsebembe süllyesztve átköltöztem a Császári Könyvtárba, ami természetesen még zárva volt ezen a korai órán, de a portásnak nem hagytam sok időt, hogy akadékoskodjon, azonnal felvillantottam holografikus jelvényemet. Amikor meglátta az ABV-kondicionálást, majdnem elájult a rémülettől, és legalább ötször megkérdezte, hogy parancsolok-e műkávét, élesztőből erjesztett üdítőt, vagy valami mást?
- Kapcsolja be az olvasószolgálatot!
A lányok feléledtek a pult mögött, és perceken át semmi mással nem foglalkoztak, csak fel-alá rohangáltak, hogy mindent összeszedjenek, ami a magyar-madzsar történelemmel kapcsolatos. Még réges-régi, nyomtatással előállított könyveket is hoztak, kisvártatva ki sem látszottam az asztalomra helyezett nyomtatványok, virtuálkönyvek és holofilmek apokaliptikus halmazából. Úgy nézhettem ki, mint egy őrült szobatudós, aki elhatározta, hogy addig fel nem áll az asztaltól, amíg meg nem fejti a Nagy Titkot.
Az egyik szinti egy vaskos kötettel közeledett, és átnyújtotta. A könyv lehetett vagy öt kiló és magyarul írták, de a címe még így is sokat elárult. Dr. Szélesi Sándor történész nagymonográfiáját tartottam kezemben, a Légiók Pannóniában címet viselő, minden bizonnyal alapvető munkát. Módfelett megörültem neki, mert azt hittem, hogy II. von Anstetten légióinak és a Pannon bolygó madzsarjainak összecsapásait elemzi, de miután bekapcsoltam a fordítógépet, és elolvastam a fülszöveget, egyértelművé vált, hogy az ókori rómaiakról írt tanulmányról van szó. Megnéztem a copyright-jelzést, és megtáltosodott az elmém: 2018-ban adták ki...
Kikapcsoltam a fordítógépet, és félretettem a könyvet. Gondoltam, délután majd belelapozok, emberi számítások szerint addigra már a komputer segítsége nélkül is olvasok magyarul, hacsak valami közbe nem jön.
- Mégis kérek egy kávét, és hozzanak régi atlaszokat!
Jött a kávé, forrón, feketén, s jött az atlasz gyűrötten, megfakultan.
- Csak ez az egy darab van, ezredes úr, de a virtuális...
- Köszönöm, elmehet!
Megkerestem Európa térképén Magyarországot, aztán a fiókból előkotortam egy nagyítót.
A turáni őshaza még akkora sem volt, mint a Császári Űrkastély és két nagyobb folyó szelte át, amely jószerivel három részre osztotta területét. Később az anyagból megtudtam, hogy az ország ennél sokkal nagyobb volt, de a XX. század elején nagy részét lecsatolták egy elveszített háború miatt... a Turáni Csillagszövetség lehet, hogy a régi sérelmek okán mintegy bosszúból terjeszkedik ilyen agresszívan?
Gondoltam egyet, és tesztelni kezdtem a titkosszolgálat komputerét, hogy mennyire képes részletes információkkal szolgálni. Kiválasztottam egy magyar várost, és lekértem róla minden létező adatot. A város nevében csak egyetlen magánhangzó szerepelt és megtetszett a csengése - ezért választottam -, szerintem nem lesz gond a magyar nyelvvel... hittem akkor még.
Egy egész oldalnyi anyag jött le róla! A lábjegyzetben még egy ősrégi rock and roll szövegét is leközölte, amelyből megtudhattuk, hogy csak ebben a városban érdemes pulykakakast venni, de vigyázni kell a kocsisnak, ha "lyukas a kas", mert kiugrik a kakas! A "kas" szóval nem tudott mit kezdeni a számítógép, és fordítás gyanánt azt javasolta, hogy azonosítsuk a standard-angol "cash"-sel, ami készpénzt jelent, Tehát a "lyukas a cash" kifejezés minden bizonnyal "lyukas készpénzt", azaz "lyukas garast" jelentett! A számítógép ebből már könnyen kiokoskodta a szöveg jelentését: ne vegyünk pulykahúst, mert semmit sem ér! A dal szövegét nyilván egy magyar vegetáriánus írta.
Nem lettem okosabb, viszont le a kalappal IV. von Anstetten titkosszolgálata előtt!
Nagyítóval a kezemben tovább szemeztem a turáni őshazával. Időközben az Űrkastély kilépett a Yumin gázbolygó árnyékából, a zöldeskék légkör fölött előbukkant a rendszer napja, egy G5 típusú és 4,55-ös fényrendű óriáscsillag. A vakító fény beáramlott a könyvtár hatalmas sztázisablakain, és az automatika felkapcsolta a szűrőket. A vállam fölött visszanézve bambultam a nem mindennapi látványt, és mire észbe kaptam, a kezemben tartott lencse véletlenül kiégette Szlovákiát.
Felhívtam Paul Wittgent.
Csak a tizedik csengetésre vette fel, és álmosan dörzsölte a szemét a képernyőn. A kép hátterében egy zöld bőrű nő feküdt az ágyon, és bosszúsan fordult a másik oldalára.
- Hé, ember! Kicsit korán van, nem? - ásította a százados.
- Gyere a Nagykönyvtárba!
- Minek?
Kissé megemeltem a hangom.
- Mert "a magyarok nyilaitól ments meg Uram minket"! Ez a szállóige máig aktuális. Mozogj, majd ha ideértél, elmagyarázok mindent!
- Nehogy már lekiabáld a hajamat hajnalok hajnalán, baszics! - horkantotta Wittgen, de mielőtt tovább értetlenkedett volna, villámgyorsan tudomására hoztam, hogy ABV-kondicionálás van érvényben, és köszönés nélkül letettem a videofont. Úgy számoltam, hogy cirka húsz perc múlva megérkezik... alig telt el negyed óra, máris ott veszekedett a portással.
Az igazolványát természetesen nem hozta magával, és úgy nézett ki, mint egy eltévedt turista. Csak térdig érő barna sortot, sportcipőt és divatos holopólót hordott, amin egy ősrégi film a Casablanca ment - persze, hogy a portás nem akarta beengedni: Wittgent mindennek hihette az ember, csak "feketecsuklyás" századosnak nem. Humphrey Bogart éppen megölelni készült a "szőke nőt", amikor odaértem, és megmentettem az öreg rendész életét.
Az asztalhoz tereltem az egyfolytában zsörtölődő Wittgent, és kezébe nyomtam a mikroszámítógépet.
- Kapcsold ki a Casablancát, és kezdj el magyarul tanulni!
- Megtudhatnám, miről van szó?
Elmondtam neki. Utána hosszú percekig szótlanul vakargatta a fejét, végül kikapcsolta a pólóján futó 2D-s filmklasszikust és minden külön kommentár nélkül leült egy székre, lábát az asztalra tette, s futtatni kezdte a programot. Jobbnak látta, ha nem szól egy szót sem, tudta nagyon jól, hogy a Roxolanon történtek miatt ugyanolyan sáros, mint jómagam...

 
Méltóságteljes lassúsággal forgott a magyarok koronája, ami a XXIV. század közepén rejtélyes és máig tisztázatlan körülmények között eltűnt abból a múzeumból, ahol őrizték. Ezt nem a titkosszolgálat anyagából tudtam, hanem olvastam róla egy könyvben, ami a bűnüldözés történetének leghíresebb és megoldatlan eseteit tárgyalta. Egy ismert kriminológus írta - nem emlékszem a nevére -, és a koronával kapcsolatban felállított egy fura elméletet, aminek az a prekoncepciója, hogy a magyar koronázási ékszereket nem a Földön kell keresni. Mindenesetre a történet megmozgatta a fantáziámat, de biztosra vettem, hogy nem sok közöm lesz hozzá... Mint annyiszor életem során most is tévedtem, de ezt, akkor ott a Császári Könyvtárban még csak nem is sejtettem.
Arra eszméltem, hogy Wittgen hozzám beszél.
- Látom, nagyon belebambultál abba a hologramba. Mit gondolsz ki találta fel a holográfiát?
- Biztos egy magyar - vágtam rá kapásból.
- Gábor Dénes - olvasta Wittgen a képernyőről. - 1971-ben megkapta érte a Nobel-díjat. Benne vagyok a tudománytörténeti anyagban, van itt egy-két érdekes dolog... arról mi jut az eszedbe, hogy interferencia-pajzs?
- Az biztos, hogy nem magyar találmány! A huszonegyedik század elején az amerikaiak agyalták ki katonai célokra.
- Hogy te miket tudsz, apukám! Én meg azt mondom, hogy Fésűs László alig valamivel a huszadik század közepe után már elkészítette az első interferencia-modulátort. "Csendgépnek" hívta*.
- Ezt nem tudtam. Nobel-díj?
- Nincs Nobel-díj! Mr. Fésűs szőrén-szálán eltűnt...
- Politika... semmi kétség politika... túl korán találta fel!
Wittgen lábat cserélt az asztalon, és jóízűen felnevetett, csak úgy zengett a könyvtár.
- Hogy lehet valakit Kemény Oroszlánnak hívni?
Olyan régóta még nem foglalkoztam az anyaggal, de annyit azért már tudtam, hogy ilyen magyar név biztosan nincs. Odamentem a képernyőhöz, csak egy pillantást vetettem rá.
- Szilárd Leó, te állat! - torkoltam le az egyfolytában vihorászó Wittgent. - Egyike volt annak a három magyarnak, akik 1939-ben felkeresték Albert Einsteint, hogy rávegyék: itt az ideje figyelmeztetni az USA elnökét egy német atombomba esetleges elkészülésének veszélyére. Paul, ez momentán tananyag a Laudison...
Einstein hallgatott rájuk, mert megírta híres levelét.
Gyorsan továbbpörgettem az anyagot, hogy megkíméljem magam Wittgen további baromságaitól, de valamin megakadt a szemem: Öböl-konfliktus, 1991 - ez is kötelező ismeret az Akadémián. Nem tudtam elképzelni, hogy a magyaroknak mi köze lehetett ehhez. Elolvastam a csatolt szöveget, és szabályosan leesett az állam. A háború végén Kuvait olajkútjainak több mint kilencven százaléka lángokban állt, és a világ legjobb oltási szakértői, köztük a világhírű Red Adair csak széttárt karokkal álltak. Az amerikaiak egyszerűen nem rendelkeztek azzal a technológiával, amellyel el lehetett volna oltani a százméteres fáklyákat. Erre beállított pár magyar, és kezdték sorra eloltani az égő olajkutakat!
De hát volt ezeknek egyáltalán háromnál több olajkútjuk? A császárnak igaza van, ez már több mint technikai tudás.
Wittgen túlpörgette az anyagot, és átléptünk a későbbi századokba.
- Ilyenek érdekelnek, hogy "általános rák ellenes gyógyszer", vagy "fúziós reakció alacsony hőmérsékleten", esetleg "hipertér-ugrás"?
- A sámánizmus érdekel, Paul. Hagyd a tudományt, és menj át a kulturális részre!
- Kapok egy félórát?
- Ez a legkevesebb.
Kimentem az előtérbe elszívni egy cigit.
 

A Nagykönyvtárat, akár az Űrkastély legtöbb épületét, az űrgótika legnagyobb alakja, Houderdini tervezte. A legendás építész stílusát úgy lehetne a legjobban jellemezni, hogy különös szintézisét alkotta Antoni Gaudi és egy SF-holofilm díszlettervezője nyomasztó elképzeléseinek. Az általa tervezett épületekben sétálva egy horror kellős közepén érezte magát az ember, ahol nyakatekert, színes márványlépcsők vezettek a semmibe, különösen díszített és túlcizellált ajtók nyíltak háromszáz méteres lángoló aknákra, és további, furcsa, titokzatos helyiségek sorakoztak egymás után. Houderdini szerint építőművészetében a kollektív tudatalattit próbálta leképezni. Számára az emberi elme egy olyan kísértetkastély, melynek szörnyeteg lakói alkalmanként kikönyökölnek annak valamelyik ablakán, s ekkor megzavarodunk a pszichológusok nagy örömére, akik persze rendszeresen megfeledkeznek arról, hogy nem nekünk van szükségünk rájuk, hanem ellenkezőleg...
Amikor elmerültem a sámánizmus rejtelmeiben, ugyanazt éreztem, mint Houderdini épületeiben sétálva: nem érettem a szisztémát, nem láttam át az összefüggéseket, viszont rettenetesen izgatott a dolog, és megmozdította a lelkem. Valami van, valami történik, vontam meg a nem túl szakszerű konklúziót. A titokzatos visszavonhatatlanul megérinti az embert, ott legbelül, a lélek kikutathatatlan mélységeiben, ráadásul a szembesülés ténye intellektuális agytornára készteti az elmét, s ekkor máris megérte, hogy komolyan foglalkozzunk a kérdéssel, ami legalább olyan izgalmas, mint egy "emberek-szintetikusok" kosárlabda mérkőzés utolsó öt perce.
Sámán nem úgy lesz az emberből, hogy a pubertáskor hajnalán vasárnapi ebéd közben merengve nézi a húslevest, végül leteszi a kanalat, és megszólal, hogy "pap leszek, anyám, ne is tarts vissza"... Teológiai értelemben véve ez is elhivatás, de átemelve az önálló döntés kategóriájába. Korántsem olyan misztikus, a normalitás határait szétfeszítő történés, mint a leendő sámán beavatási álma, amelyben a természetfölötti erők valóban meghívják, magukkal ragadják az embert, hogy később szenzitivitása, vagy őrülete által erről az élményéről tanúbizonyságot tegyen. A szellemek által történő elragadtatás, egy titokzatos utazás az altudat legsötétebb bugyraiba, ahol a leendő sámánt ízekre szabdalják e démoni manifesztumok. Húsát lefejtik csontjáról, később ezt a mágikusan feldarabolt testet újra összeillesztik, majd útjára bocsátják. Nem szükségeltetik hozzá akadémikus gondolkodás, hogy megértsük az összefüggéseket és a történés szimbolikus jelentését: új ember születik, aki legalább annyira közvetítője a transzcendenciának, mint amilyen mértékben pap-próféta, költő, természetgyógyász, misztikus beavatott. Etnológiai szempontból unikum, a pszichiátria számára pedig az örök kérdés megfogalmazódása: hogyan lehet valami isteni állapot, amit a szaktudományos redukció csupán elmebajként aposztrofál? A sámán révületbe esik, és borzong, karja lúdbőrössé válik, habzó szájjal vonaglani kezd, szeme kidülled és üvegesen csillog, akár a döglött pontyé, fájdalomtűrési ingerküszöbe magasabb lesz, mint a Himalája legmagasabb csúcsa, majd a földre zuhan, hogy tanúbizonyságot tegyen az emberi elme végtelen mélységeiről. Ez akár üzenetértékű is lehet, tudniillik mindenki csapja a hóna alá aktuális Freud kötetét, pattanjon fel a jak hátára és húzzon el a büdös francba, vissza oda, ahonnan jött, mert úgysem érti, ami itt történik!
A Roxolan óta roppant módon érdekelt a kábítószer kérdése, és izgatottan néztem utána az anyagban, hogy vajon ezek a misztikus emberek használnak-e narkotikumokat a megváltozott tudatállapot eléréséhez?
Pár perc elteltével mosolyt fakasztó felismerésekkel szembesültem: bizony létezett sámánbotanika. Ezek a fura figurák valóban használtak narkotikumokat, de nem nyúltak szintetikus anyagokhoz. Minden olyan szert, amit magukhoz vettek különleges tudatállapotuk elérése érdekében, a jóisten (szellemek?) által adott hallucinogén anyagnak lehetett minősíteni, s a természet patikájának jeles részét képezve ott virágzott a zöldellő réteken, vagy nyirkosodott homályos erdők mélyén... De ne higgyük, hogy a sámánizmus pusztán növények és gombák fogyasztásának következménye, ennél sokkal többről van szó. A kérdés akkor vált számomra igazán izgalmassá, amikor először olvastam a sámánisztikus zene tudatra kifejtett hatásáról. Ez az információ számomra teljesen új távlatokat nyitott, és a mosoly lassan leolvadt az arcomról, mert először kaptam úgynevezett tudományos magyarázatot! A zene hallgatása - dobok és csörgők ritmikus zöreje -, valamint a hallucinogén anyagok együttes fogyasztása meglehetősen fura fiziológiás változásokat eredményez a test és a tudat viselkedésében. Ezekre a hatásokra bizonyos, a morfiumhoz hasonló anyagok, azaz endorfinok termelődnek a szervezetben, amelyek az idegsejtek receptoraiba beépülve megváltoztatják a tudatállapotot, és bekövetkezik a révület. Lelki szemeimmel láttam, hogy az örök kétkedők vállat vonnak, és mintegy mantraként azt mormolják, hogy neurokémia... neurokémia... Na és? Ezzel nekem nem magyaráznak meg semmit, még akkor sem, ha tudom, hogy valójában minden neurokémia!
A titkosszolgálat által a sámánizmusról és a madzsar táltosizmusról összeállított anyag rettenetesen bő, minden apró részletre kiterjedő és komolynak tűnő tanulmánynak látszott. Mire a végére értem, nagyjából otthonosan mozogtam a témában, persze, azt nem mondhattam el magamról, hogy szakértő lettem, viszont rendelkeztem azokkal az alapvető információkkal, amelyek hozzásegítettek ahhoz, hogy a jelzett szellemi szférában ne lehessen palira venni. Ilyen rövid idő alatt ez a legkevesebb, amit elérhet az ember, a többit majd meglátjuk, csak jöjjenek már a turáni madzsarok, egyre inkább kíváncsi voltam rájuk.
Wittgen időközben oda-vissza bebarangolta az egész magyar történelmet, és megállás nélkül szitkozódott, az hiszem, valamilyen Mohács miatt.
- Hogy lehettek ekkora barmok! - fogta a fejét kedvenc századosom. - A döntő pillanatban egyetlen nemes sem volt hajlandó vállalni a felelőséget, és a magyar sereg fővezér nélkül maradt. Tudod, mit csináltak, baszics? A csata kellős közepén egy bizottságra ruházták a vezetést... Hát ilyen nincs!
Ezek szerint mégis volt.
Felhívtam Degát. Azt mondta, hogy menjünk hozzá, és kapunk reggelit, közben mindent elmesélhetünk. Felpakoltuk az összes könyvet, és indultunk a lakószektorba, de az új portás, aki pár perce állt szolgálatba, és leváltotta az öreget, akadékoskodni kezdett, hogy a Nagykönyvtárból egyetlen kötetet sem lehet kölcsönözni. Megkérdeztem tőle, hogy mikorra óhajtja a saját kivégzését: még ma délután, vagy az első szabadnapján? E két időpont közül bármelyiket választhatja, a Császár ilyen kérdésekben roppant rugalmas. A portás nagyon örült, hogy elvisszük a könyveket.
Mellesleg megengedtem, hogy kinyissák a könyvtárat...
 

* Fésűs sohasem tűnt el, tudniillik sohasem létezett. A császári titkosszolgálat sem tudhat mindenről.