- Szívfrekvencia nő... - jelzett váratlanul a doktor. - Nyolcvankilenc... kilencven... vérnyomás esik.
Közelebb hajoltam a monitorokhoz, majd felpillantottam Mortimer fehérlő testére.
- Takhasi? - szóltam bele a mikrofonba kissé magasabb hangon, mint szerettem volna.
- Nyolc hertz... théta hullámok. Jön kifelé...
- Mi a büdös franc folyik itt? - kérdeztem, és megpróbáltam átlátni a helyzetet. - Susan?
- Altatás rendben. Nem értem, mi a...
- Szívfrekvencia száztíz... légzésszám harminc - jelentette tovább a doki. - Hiperventilláció.
A tesztmonitoron, amelyen Mortimer arca volt látható, kinagyítottam a képet. Apró rángásokat vettem észre a bőrén, és fokozott verejtékezést.
- Oxigénszaturáció esik. Kilencvenhárom... kilencven? nyolcvankilenc... vérgázok kóros szinten. Szívfrekvencia nő...
Az én pulzusszámom is felszaladt a váratlan fordulatra, és elöntött a verejték. Végigpásztáztam a képernyőket, és meg kellett állapítanom, hogy nagyobb a gubanc, mint gondoltam.
- Leállunk! - adtam ki az utasítást. - Hozd le, Nora!
- Görcsroham? - hallottam meg a doki hangját a fülhallgatóban. Már egyáltalán nem volt szenvtelen és rezignált. Izgatottan kapta le fejéről a kommunikátort, és törölte meg verejtékező homlokát. Odabent lassan süllyedni kezdett az acéltraverz Mortimer, most már szabad szemmel is láthatóan rángatózó testével. Nora felkapcsolta a fényeket és kinyitotta a zsilipet.
- Mi ez? - kérdezte Jack. - Epilepszia?
Most vettem csak észre, hogy Jack és Wagner nem hagyta el a helyiséget, hanem néhány lépésnyire mögöttem megálltak.
- Nem tudom. Takhasi?
A fiatal, maláj asszisztensem még a helyén állt és az EEG monitort figyelte.
- Nem epilepszia - jelentette ki. - Nincsenek tüskék... tizennyolc hertz...
- Ritmuszavar... vérnyomás nem mérhető.
- Nora! Nyisd az intenzív-panelt!
Ledobtam fejemről a kommunikátort, és besiettem a terembe. Mire az acéltraverz Mortimer testével visszaereszkedett a helyére, mellette a padlóból kiemelkedett az életmentéshez szükséges műszerekkel felszerelt panel.
- Kamrafibrilláció! - kiáltotta a doktor, és ő is befutott a terembe, egyenesen a panelhez. Felkapta az egyik automata injektort, és a tartalmát, nagy dózisú Adenozint belenyomta a véna-kanülbe.
Mortimer teste olyan hevesen rángatózott, hogy, ha nem tartották volna a végtagjait lerögzítő pántok, már a padlón kötött volna ki.
- Nem reagál - hörrent a doktor. - Mindenki hátra! Kardioverzió megy. Doktor Friend Mortimer mellkasához érintette a defibrillátorcsövet, amely hatalmas elektromos ütést mért rá.
- Pulzus továbbra sem mérhető... - jelezte Susan, aki a panel EKG monitorát ellenőrizte. - Szívműködés leállt.
- Figyelem! - kiáltott fel a doki. - Újra kisütöm.
A következő ütés nagyobbat lökött a testen, de az életfunkciókban nem történt változás.
Doktor Friend homlokáról csorgott a verejték, arca kipirult, ahogy megpróbálta újraéleszteni Dick Mortimert.
Válla fölött a monitorra néztem, amelyen egy lapos, tovafutó vonalat láttam. Hátrafordultam Takhasi felé, aki még mindig az üvegfalon túl, a komputere előtt állt. Sápadt arccal nézett rám. Megrázta a fejét.
 
(...)
 
Megpróbáltam kinyitni a szemem, és ülőhelyzetbe tornázni magam. Egyik sem sikerült tökéletesen.
- Egy pillanat! - nyögtem az ajtónak, vagy inkább annak a vakmerő látogatónak, aki mögötte állt, és zaklatni merészelt ilyen késői órán.
Fél szemmel a kékes fényű digitális kijelzőre pillantottam, és megállapítottam, hogy tévedtem. Hajnali fél tizenegy volt, elmúlt az éjszaka.
Újra felhangzott az ajtócsengő, ami voltaképpen egy múlt századi black metal zenekar, az Ensiferum kedvelt dallamsora volt.
- Pitypang! - sóhajtottam az utasítást a komputernek, és újra megpróbáltam ülő helyzetbe emelkedni. Még mindig nem sikerült.
Az ajtószárny a falba siklott, és a következő pillanatban Takhasi lépett a szobába vidáman, hetykén, kezében egy stanicli szőlővel.
- Meguntad az életed? - morrantam rá.
- Verőfényes szép reggelt! - vigyorgott, majd szemtelenül végigmért. Két ujjal megcsippentette a vékony, áttetsző trikóm szélét, és rám kacsintott. - Manapság ez a divat biofizikus körökben?
Legyintettem. Ma reggel nem voltam viccelődős kedvemben, főleg azután nem, hogy eszembe jutottak a tegnap eseményei.
Takhasi letette a szőlőt az asztalra.
- Gondoltam, küzdünk egy kicsit az elmúlás ellen. - Aztán közelebb lépett, és az arcomba bámult.
- Mi van veled? Úgy nézel ki, mint akit lenyelt egy aligátor, három napig emésztett, majd visszaköpött a folyóba.
Telitalálat. Valahogy ilyenképpen éreztem magam.
- Nem kéne ilyen sokat tévézni. A kappa hullámok roncsolják az agyad.
- Egyáltalán nem nézek tévét - közöltem undorral.
- Na, látod, még ezt a mennyiséget is csökkenteni kellene.
- Spenót! - utasítottam a komputert, és a szemem elé kaptam a kezem, mert az ablakon olyan hirtelen váltotta át a fényszűrést nyolcvan százalékról majdnem nullára, hogy elvakított a beáramló napfény.
- Negyven százalék! - korrigáltam az előző utasítást.
Takhasi az ablakhoz sétált és kibámult a verőfényes Szingapúrra. Aztán megfordult, karjait keresztbe fűzte a mellkasa előtt, és rám bámult.
- No, ki vele! - kezdte a vallatást. - Mi történt az éjszaka, ami ennyire megviselt?
Felálltam, a szoba túlsó végébe tántorogtam, és bekapcsoltam az automata kávéfőzőt. Amíg nem tartottam a kezemben az ibriket a gőzölgő, életmentő itallal, nem voltam hajlandó válaszolni. Takhasi tudta ezt, így hát türelmesen várakozott. A faliszekrényhez lépett, kinyitotta az üvegajtót, és nézegetni kezdte a benne lévő tárgyakat, egy legalább háromszáz darabból álló CD és DVD gyűjteményt.
- El a kezekkel a cuccaimtól! - hörrentem rá. - Tudod jól, hogy utálom, amikor a múltamban vájkálsz.
Elvigyorodott.
- Neked még nincs is múltad, szépségem. Múltja a nyolcvanéveseknek van, no meg a repedtsarkúaknak, odalent a kikötőben. - Aztán közelebb lépett, és komolyabban folytatta:
- Elmondod végre, mi gyötört meg ennyire? Talán egy rossz álom?
- Nem egy rossz álom, hanem a rossz álom.
- Melyik? Az űrsiklós?
- Mgen... - morrantam, és visszaültem az ágyamra. Testemnek jól esett volna még a pihenés, de egyáltalán nem kívánkoztam vissza az álom labirintusába.
Beleszürcsöltem a kávémba. Felüdített a forrósága annak ellenére, hogy kicsit megégettem a nyelvem.
- A csaj is ott volt? Elison, vagy hogy a fenébe hívják?
- Most a szállodában találkoztam vele. A fürdőszobában.
- Mit csinált? Megmosta a hátad?
- Ha... ha... ha... nagyon vicces.
Takhasi bocsánatkérően felemelte a kezét, és kisfiúsan rám mosolygott.
- Ne haragudj! Csak szeretnélek felvidítani. Annyira elveszettnek látszol... Tudod, nekem ez nagyon furcsa. Hogyan lehet, hogy téged, aki határozott, erős akaratú, okos nő vagy, egy álom ennyire elbizonytalanítson?
- Jó kérdés! - Beletúrtam rézvörös hajamba, majd az orrnyergemhez nyúltam, mintha meg akarnám igazítani a szemüvegemet, de a mozdulat feleslegessé vált. Nem viseltem szemüveget.

Druida "Asatru"