(részlet)

Csaknem nyíllövésnyire megközelítettük a völgyben rejtőző aprócska falut, de nem lovagoltunk be egyenesen. A fennsík szélén leugrottunk a nyeregből, a lovakat szabadon engedtük, hadd legelésszenek kedvükre a hideg ellenére is dúsan sarjadzó fűben. Theor Den a sziklaperemhez sétált, onnan bámult le a völgyre, a kusza összevisszaságban álló házakra.
- Ezt nézd, szépségem! - kiáltott felém, közben oldalra nagy ívben kiköpte az undorító péppé rágcsált mahinbogyót. Nyomában zöldessárga nyál fröccsent állára, sodronyvértjére. - Ott a túlvégen jó nagy tűz lehetett...
Az alkaromra erősített tokból előhúztam a tőrömet, és a torkának szegeztem. Egészen közel hajoltam hegektől elcsúfított arcához, hogy érezze a leheletem.
- Ha még egyszer így nevezel, kivágom a mocskos nyelvedet, barbár!
Theor Den elvigyorodott:
- Egy szép nőért ölni tudnék... - Kezével eltolta magától a pengét, majd az apró metszésből fakadó vércseppet kéjesen lenyalta az ujjáról. - Viszont érted, Althira, meg tudnék halni.
Visszacsúsztattam tőrömet a bőrtokba, és bólintottam:
- Ígérem, lesz rá alkalmad! - Aztán lepillantottam a völgyre, ahova az előbb mutatott. Odalent mindössze háromtucatnyi, gerendákból ácsolt, deszkatetős építmény sorakozott a ködös patakparton, egymástól alig néhány lépésnyi távolságra. Mindegyik bejárata pontosan a vízre nézett, mivel azonban a patak erősen kanyargott, mellette a házak úgy néztek ki, mint a találomra elszórt dobókockák. De így is viszonylag normális látképet nyújtott volna, ha nincs az a hatalmas üszkös rom a túlvégén.
Sok hasonló falut láttam már Drahmor Frems vidékén, de ez volt a legfurcsább mind között.
- Hol vannak az emberek? - kérdeztem, és megpróbáltam pillantásommal átfogni az egész völgyet.
- Biztos kint a földeken.
- Télen?! - Furcsán nézhettem a nagydarab harcosra, mert néhány grimasz után szabadkozva megvonta vállát.
- Vagy... bent kuksolnak a házakban. Ilyen időben...
- Egyik kéményből sem száll fel füst.
- ...még a kutyát sem zavarják ki.
Végignéztem Theor Den széles vállán, a duzzadó mellkasán kis híján szétfeszülő sodronyvértjén, simára borotvált fején, melyen nem viselt sisakot. Aztán újra a falu felé fordultam.
- Éppen erről van szó. Egyetlen kutyát sem látok.
- Mondom én...
- Sem lovat, sem kecskét... semmilyen élőlényt.
Ezen Theor Den is meglepődött. Zsebéből előkapott egy újabb mahinbogyót, a szájába gyömöszölte, majd előre sétált a sziklaperemig, és szemügyre vette a vidéket, ameddig a szem elláthatott. A válla felett szólt vissza:
- Karthamir leszedi a fejem, ha zsákmány nélkül térünk vissza. - Keresnünk kell egy másik falut, ahol van elég élelem!
Jól hátba vágtam.
- Barom vagy! - közöltem vele, ha még nem tudta volna. - Itt nem az élelem hiánya a lényeg, hanem az embereké. Téged egy cseppet nem érdekel, hogy hova tűntek?
Csodálkozva rám bámult, aztán megvonta a vállát: - Nem.
Hatalmas levegőt vettem, hogy valami jó csípőset válaszoljak, de aztán csak legyintettem. Mi értelme lenne vitatkozni vele? Theor Den kemény fejű, öntörvényű fickó, aki nem hallgat az észérvekre. Alig kéthete csapódott hozzánk, jó pénzért, pár hasonszőrű cimborájával. Dragonyosok voltak, épp őrjáraton, amikor a strekwari ork seregek lerohanták a városát, Lunnát. A kapitányuk - egy bizonyos Jineas Sa nevezetű elf - váratlanul a sorsukra hagyta őket, s nem tudták, mit tegyenek. Tulajdonképpen kapóra jöttünk nekik, s ők is nekünk. Felfogadtuk őket kísérőinknek, így biztosítva, hogy a fajtársaik, az északi határvédő barbárok ne tekintsenek ellenségnek bennünket ebben a váratlanul kirobbant háborúban. Theor Den, ez a lánglelkű, barbár ifjú szinte kezdettől úgy járt a nyomomban, akár egy hűséges kölyökkutya. Le se lehetett volna vakarni.
Nyeregbe ugrottam, és a keskeny ösvényen elindultam lefelé, a völgybe.
Nem volt könnyű dolgom. Az éles kövek, a megfagyott talajon szertekúszó, elszáradt, tüskés indák megnehezítették a lejutást. Amikor pedig elértem a falu szélső házait, lovam megmakacsolta magát. Mintha láthatatlan falba ütközött volna, hátrahőkölt, majd felágaskodott. Kis híján levetett a hátáról.
- Mi ütött beléd, Nova? - Próbáltam megnyugtatni az ideges állatot, de végül nem volt más választásom, le kellett ugranom a hátáról. Kitépte magát a kezemből, és eliramodott.
Mögöttem Theor Den bukkant fel az ösvényről gyalogosan, sántikálva. Úgy látszott, tőle már jóval előbb megszabadult a lova.
Dühöngve ért mellém, hatalmas ívben ellőtte a fülem mellett a zöldessárga mahinpépet.
- Rohadtul nem tetszik ez a sárfészek - közölte. - Viszketni kezdtek a golyóim, és ez rossz jel.
- Kétségtelen. - Pillantásom akaratlanul is arra a bizonyos helyre tévedt, melyet vasszegecsekkel megerősített pánt védett. - Legalább holdtöltekor fürödhetnél!
Nem válaszolt. Előhúzta kardját, és elindult a legközelebb álló ház felé. Berúgta az ajtót, de nem lépett be.
A következő háznál az ajtó hiányzott a keretről, de a barbár mégsem lépett be. Én viszont elsuhantam mellette, és meg sem álltam a konyháig, vagy legalábbis addig a helyiségig, ami az lehetett valamikor. Erre csak a földön heverő edényekből, a darabjaira esett asztalból és a romos kemencéből következtettem. Minden mást olyan hatalmas mennyiségű megszáradt vér borított, hogy lehetetlenné tette a felismerést.
Theor Den megállt mellettem.
- Egy egész marhacsordát öltek le itt? - kérdezte élénkülő tekintettel. Lehajolt, ujjával végigsimított az egyik vérfolton, aztán lenyalta, ami ráragadt belőle. - Legalább kétnapos - jelentette ki. - Embervér.
Meglepetten folytattam a fürkészést.
- De ennyi?!
- Lehet, hogy a falu minden lakosát idehajtották, és elvágták a torkukat...
- Ne légy hülye! - legyintettem.
De ő nem tágított.
- Komolyan beszélek. Itt több tucat ember vére folyt el, és biztosan nem véletlenül. Ezeket az embereket megölték.
Felsóhajtottam. Ezt a barmot!
- Hacsak nem követtek el csoportos öngyilkosságot, holtbiztos, hogy megölték őket - gúnyolódtam. Theor Den most úgy bámult rám, mint egy féleszű halárus, aki épp be akarja bizonyítani, hogy az oszladozófélben lévő áruja alig fél órája került ki a tengerből.
Rövid gondolkodás után folytatta:
- Biztosan nem lehetett öngyilkosság...
- Tényleg?! És erre miből jöttél rá?
Rövid hatásszünet után diadalittasan közölte:
- Nincsenek itt a testek.
Zhéniára, ekkora hülyét még életemben nem láttam!
Mély levegőt vettem, aztán megint csak legyintettem.
- Nézzünk szét a többi házban is! - vetettem oda a vállam felett, aztán ösztönösen hátrakaptam a fejem, így épp elkerültem a halálos csapást.
A súlyos, kétkezes kard markolata egy holtsápadt, vézna fiú kezében volt, s mivel nem találta el a nyakam, a lendület földre vitte. Becsületére legyen mondva, beleadott apait-anyait, de velem szemben nem sok esélye volt.
Mire kettőt pislogott, már a mellkasán térdeltem, tőrömet a torkának szegezve, de aztán hátrahőköltem. Köhögni kezdett, száján véres nyál csordult ki, szeme valahova a fejem fölé révedt.
Theor Den állt mögöttem, s épp kihúzta kardját a fiú hasából.
- Eszednél vagy?! - kiáltottam rá. - Ez csak egy gyerek.
Visszacsúsztattam tőrömet a tokjába, és kissé megemeltem a fiú fejét. Ujjaim síkos ragacsot tapintottak, és gyanúsan puha koponyát. Úgy látszott nem a barbár kardja volt az első, amelyik kárt tett benne.
- Ki vagy? - kérdeztem, de dühös tekintetem Theor Denre villant, aki fél térdre ereszkedett mellettem.
- Még... itt vannak... - hebegte a fiú alig érthetően. Keze lecsúszott a kard markolatáról, testén remegés hullámzott át.
- Kik vannak itt? - faggattam. - Mi történt? - Reméltem, mielőtt meghal, megtudom tőle, hova tűntek a többiek.
Csuklott néhányat, arca fájdalmas grimaszba torzult, megmarkolta kabátom ujját.
- A kastély... - Próbált felemelkedni, ereje azonban elhagyta, lehanyatlott. - A mágus... kastélya...
Theor Den elkapta a fiú kezét, és megszorította.
- Milyen kastélyról beszélsz? - kiáltott rá. Aztán megrázta: - Hé! Meg ne halj itt nekem!
- Apámék... a kastélyban... a többiek mind... meghaltak...
Theor Denre bámultam, és nem vághattam valami értelmes képet, mert a barbár hátrahőkölt tőlem.
- Rohadtul nem tetszik ez a sárfészek - sunyított a szemembe.
- Tudom, a golyóid...
A fiúra pillantottam, aztán elengedtem a fejét. Már nem volt miért tartanom. Száján kibuggyanó vére lefolyt a nyakára, szeme fennakadt, teste elernyedt.
Theor Den felállt, körbefordult, beleszimatolt a levegőbe, majd tőle szokatlan módon összerázkódott.
Felegyenesedtem én is. Szemembe lógó, csapzott hajamat félresimítottam, fekete párducbőr kabátomat szorosabbra vontam testem körül. Reszkettem. Mindig jól bírtam a hideget, de itt a völgyben valahogy más volt. Az agyamig hatolt, a szívemet markolászta, az idegszálaimat birizgálta.
A víz felett gomolygó köd lassan bekebelezte a házakat, kúszni kezdett felfelé a domboldalon. A fülfájdítóan síri csend megborzongatott, megfoghatatlan rossz érzést keltett bennem. A fennsík felett köröző varjak is eltűntek, a máskor oly idegesítő, rekedt károgásuk most furcsán hiányzott. Nem tartottam valószínűnek, hogy még valakit életben találunk a faluban, de ha mégis, egyáltalán nem voltam kíváncsi rá.
Theor Den rám sunyított.
- Át kéne vizsgálnunk a többi házat is, de... valahogy elment a kedvem tőle! - jelentette ki próbaképpen.
Rábólintottam.
- Vizsgálja át, aki rá van szorulva! Húzzunk vissza a redves táborba, de nyomban!
Miután előkerítettük lovainkat, felvonszoltuk őket a fennsíkra, és olyan gyorsan elhagytuk a terepet, ahogy csak bírtuk.