Meglátni egy angyalt

– Jó napot, zenész-úr! – Bár az öregnek több füle van, mint foga, a felvillanó mosoly egyáltalán nem kellemetlen. Fásult biccentéssel viszonzom a köszönést.
Zuhog az eső, akárha dézsából öntenék. A fel-felvillanó villámok fénye dühöngve exponálja túl az alacsonyan szálló, hamuszín felhőket. Mély morranások, utánuk éles döndülés. Égiháború a javából. Megborzongat és megihlet.
 
Nézd, leszállt az éj
Sikolt a szél
Üvölts, a vér nevében!
 
Hmm… elakadtam. Gondolkozni jöttem ki erre a csöppnyi, a házak takarásában alázatosan megbúvó templomtérre. Nem számítottam arra, hogy ilyen ítéletidőben bárkit is itt találok, az Öreg azonban szelíd vigyorral ül egy valaha-piros padon, mintha észre sem venné, hogy a lecsapó villámok szerteágazó, kéken izzó árkokat karcolnak az égre.
Helyet mutat maga mellett a szarrá ázott, szúette padon. Leülök – vizesebb már úgysem leszek –, majd kipöckölök egy szál cigarettát a gyűrött dobozból és megkínálom.
Egy ideig némán fújjuk a füstöt. Tekintetem az előttem magasló templomtoronyra szegezem. Nem vagyok vallásos, mégis különösnek tartom, hogy sosem csap bele a villám.
Merengek egy darabig, majd gondolataim visszakanyarodnak a mellettem kucorgó Öregre. Régről ismerem: vén alkoholista, aki nap-nap után sörösdobozokat hurcol vissza a színesfémtelepre, hogy meglegyen a következő adag piája. Gyakran kopogtat az én ajtómon is, hogy megkaparintsa az előző, kábulattal, füsttel és kéjjel teli napról megmaradt, számomra értéktelen, számára kincset érő alumíniumdobozokat. Társadalmi szimbiózis: én úgysem tudnám a kukába gyömöszölni az összest, a szelektív gyűjtőig lemenni pedig lusta vagyok.
A kezemben elázik a cigaretta, de az Öreg sem jár jobban. Fanyar mosollyal elpöcköli a kettétört koporsószeget, majd felém fordul, mintha megérezte volna, mire is gondoltam az imént.
– Valaha festő voltam – közli feltűnően józan, értelmes hangon. – És nem is a kevésbé ismert, meg nem értett fajtából. Jól szituált.
Nocsak! Hiszek neki, hiszen régen tudom, hogy senki nem születik hajléktalan alkoholistának. Mindenkinek vannak álmai és vágyai, míg azok, lassan de módszeresen porrá nem őrlődnek az élet könyörtelen malmának kövei közt.
– Nő, vagy pénz? – kérdem tőle, hisz ahhoz már elég tapasztalt vagyok, hogy ismerjem a lelki és fizikai nyomorhoz vezető út stációit.
– Félreért, zenész-úr. Szép családom van, igaz, már jó ideje nem láttam őket. Nézzen rám: aligha lenne rám kíváncsi bármelyikük. De annak, hogy ide jutottam sokkal mélyebb, transzcendentális okai vannak.
Más körülmények közt kinevetném, de a körülöttünk bömbölő, zúgó vihar misztikus hangulatot ad a szavaknak. Valami megmozdul bennem, és tudatomba hirtelen bevillan az imént félbehagyott dal folytatása.
 
Lásd, mit lelkedbe zársz
Titkod sötét
Elveszett, szíved régen.
 
Az előrefrén sem várat magára sokáig:
 
Pokoli tűzzel éget, kísért a mély
Feloldozást találni, csak vak remény
 
Újból megakadok, és az öreg – mintha csak erre várt volna – szelíd, borízű hangon folytatja.
– Egy ehhez hasonló, viharos este volt akkor is, amikor az életem végleg megváltozott. Nem is tudom… ezt még soha nem mondtam el senkinek. Őrültnek tartottak volna. De most már mindegy.
– Mindig van egy első alkalom – nézek immár határozott kíváncsisággal a véreres szemekbe.
Egy ideig hallgat, majd rekedten megköszörüli a torkát. Érzem, hogy a történet kikívánkozik belőle – nem is kell csalódnom.
– Mint mondtam, festő voltam. Művész, ennek minden átkával és áldásával. Kölyökkorom óta pingáltam a vászonra mindenfélét. Képeket, alakokat; az alkotás volt az, amely mindig a pokolba taszított, és a mennybe emelt. De bármi is történt a magánéletemben, bármerre is vette a sorsom az irányt, sosem adtam fel… legalábbis addig az éjszakáig.
Nyitott szemmel jártam a világot, állandóan téma, ihlet után kutatva. Az elején nehezen ment, de később az áldozatos munka meghozta a gyümölcsét. A színek, a mozdulatok mind határozottabb formát öltöttek a kezem alatt: megtanultam látni és láttatni. Megfestettem az érzéseim, és az általam megélt világot.
A siker nem váratott sokáig magára. Az egyik képem – talán látta is valahol – híres lett. Akkoriban egy kicsiny és sötét lyukban alkottam, egy pékség felett. Talán, csak a hajnaltájt sülő friss cipók illata hiányzott, amikor nem sokkal később egy jókora, tágas műterembe költöztem. – Az Öreg tűnődve néz maga elé egy darabig. Ráncolja a homlokát, mintha megpróbálná felidézni az egykori pékségből felszökő illatokat, majd ismét beszélni kezd. – A galériatulajdonosok versengtek a képekért. Észre sem vettem, és már megvolt mindenem, amit csak egy ember magának akarhat.
És – mert a szerelem sem késett – nemsokára feleségül vettem egy kedves és szép lányt… még ma is gyönyörű asszony. Két gyerekünk született, egy fiú és egy lány. Voltak persze hullámhegyek és völgyek. A szívemben lakó örökös éhséget, az alkotás kényszerét azonban csak a festés tudta jóllakatni; űzött, hajtott előre. Aztán egy éjszaka, egy ehhez hasonló viharos éjjelen, mikor épp egy újabb képre kívánkozó téma után jártam az utcákat, megláttam az angyalt.
– Egy angyalt? – Elhúztam a szám. Mégiscsak gyagyás az öreg. – És mi történt utána?
– Utána? Semmi. Azóta várom, hogy újra megpillanthassam, de úgy tűnik, ezen az éjszakán már nem fogom. Én legalábbis nem.
Az egyfogú vigyora ezúttal valahogy cinikusnak tűnik, miközben nehézkesen feltápászkodik, és búcsút intve magamra hagy. Távolodó, görnyedt alakját hamarosan elrejteti a lezúduló esőfüggöny. Ostoba vén bolond.
Zsebemben a cigaretta teljesen szétázott, mégis hiábavaló kísérletet tetszek rá, hogy legalább egy ép szálat valahogy előhalásszak. A tomboló vihar eddig vadnak, a maga módján mégis valamiképp harmonikusnak tűnik, most viszont baljós érzések kerítenek hatalmukba. Agyamban megfogalmazódik a refrén első két sora.
 
Szélvihar, zúg az éjben
Hangját hallgatni félsz
 
Folytatnám, de valami megváltozik. A szél ugyanúgy vágja az esőt az arcomba, a villámok ugyanúgy dörögnek-morognak körülöttem, mégis mintha egy láthatatlan kupola belsejébe kerülnék. És akkor megpillantom Őt. Végtagjaimat mozdítani képtelenül bámulom… Az idő telik – talán egy pillanat, talán egy évszázad. Az arcomon sós könnyek keverednek a rám hulló vízcseppekkel. Azután egyetlen szempillantás alatt vége. Csak ülök a padon…
 
…Csak ülök egy valaha-piros padon: ma már vége a sörösdoboz gyűjtésnek. Hozzájutottam egy pofa italhoz is, jól érzem magam. Majdnem jól. Visszaemlékszek arra a valószínűtlen pillanatra, amikor rájöttem, hogy az életem mindörökre megváltozik. Emlékszem az Öregre is, akit azóta többet nem láttam.
Valamikor zenész voltam. Aztán megláttam egy angyalt. Hogyan is tudnám szavakba, vagy dalba foglalni azt a szépséget és tökéletességet! Mellette minden művem csupán értéktelen kacat. Nyikorog minden hang a szférák zenéjéhez képest, korommal kent barlangrajz minden kép, amely megkísérli ábrázolni Őt. Csak várok, hogy egyszer újra megpillanthassam, de jól tudom az igazságot, és – minden bizonnyal ezért – eszembe ötlik az utolsó megírt dalom refrénje:
 
Szélvihar, zúg az éjben
Hangját hallgatni félsz
Nem szól, a szív oly régen
Csak vársz rá, míg eljön az utolsó éj.